Tiszavirág [Rozsomák]

Tiszavirág

Cím: Tiszavirág

Páros: Jisoo (BlackPink) x Daehyun (B.A.P)

Szereplő bandák: B.A.P, BlackPink

Műfaj: Romantika, dráma

Figyelmeztetés: -

Korhatár: 12+

Épp a B.A.P tagjaival közös versenyünkről mentem vissza a Blackpink sátorához, amikor Chaeyoung megállított, és féltékenységgel teli hangon megkérdezte, milyen volt Yonggukkal párban lenni. Amióta Chaeyoungot ismertem, azóta tetszett neki Yongguk. Mindig csak róla áradozott. Néha annyira fárasztó volt hallgatni a mondanivalóját, hogy már nem is figyeltem rá, csak hümmögtem.

            - Szerintem veszíteni fogunk - mondtam hulla fáradtan.

            - Az én oppám soha nem veszít, és most sem fog. Ti is jöttök velünk, mivel mi értük el a legtöbb pontot, ezért mi biztos megyünk - mondta Chaeyoung, és ezzel a mondattal lezárta a beszélgetést, majd ment is megkeresni Yonggukot. Engem nem nagyon érdekelt, csak megrántottam a vállam, és mentem lefeküdni. Szinte azon nyomban el is nyomott a fáradtság.

            - Ébredj… ÉBREDJ! - ordította torkaszakadtából Lalisa a fülembe. Annyira megijedtem, hogy még az ágyról is leestem.

            - Gyorsan gyere, most mondják el, hogy kik mehetnek túrázni, és kik maradnak tovább ezen a béna helyen.

            Az álmosságtól azt sem tudtam, hogy hol vagyok, és körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy zombi. Lalisa, mit sem törődve az életkedvemmel és az energiámmal, karon ragadott, és elrángatott a tűzrakó helyhez.

            - A Rosé és Lisa, Himchan és Jennie, Jongup és Zelo párosok mehetnek túrázni - mondta unottan a műsorunk házigazdája, és már sietett is a dolgára.

            - Sajnálom, hogy mi nem mehetünk - szólalt meg mellőlem Yongguk szomorkás hangon.

            - Semmi baj, majd meglátod, hogy jól elleszünk mi itt is - mondtam neki kedvesen.

            - Jisoo, Yongguk! Gyertek csónakázni! - mondta hirtelen Daehyun, aki úgy lihegett, mintha egy maratont futott volna.

            - Hova? - kérdezte a mellettem álló.

            - A közeli tóhoz, csak tíz perc sétányira van innen.

            - Ahh! Most nincs kedvem hozzá, inkább elmegyek Youngjae-val boltba.

            - Jisoo, ugye te jössz? - kérdezte tőlem Daehyun izgatottsággal a hangjában.

            - Persze, hogy megyek! Ki nem hagynám! Úgyse volt még alkalmam csónakázni - mondtam fellelkesedve az ötletétől.

            Erősen megragadta a karom, mint nemrég Lalisa, és elkezdett vonszolni a tó felé. Meglepően hamar odaértünk. Csodálatos látvány tárult elém; a víz szinte átlátszó volt, nem is gondoltam volna egy tóról, hogy ilyen tiszta lehet a tükre. Látni lehetett a benne úszkálgató halakat és a vízinövényeket. Rajtunk kívül csak pár ember lézengett a környéken. Annyira elvarázsolt engem a látvány, hogy nem is vettem észre, hogy Daehyun már az egyik csónakban ül. Sürgető hangja rántott vissza a valóságba, mondván, hogy kapkodjam magam. Beszálltam a csónakba én is, és mikor leültem, Daehyun a kezembe nyomott egy evezőlapátot, aztán el is kezdtünk evezni.

            Olyan két perc után megálltunk pihenni, mert még egyikünk sem evezett ezelőtt, és eléggé elfáradtunk. A fiú felállt a csónakban, hogy mindent jól szemügyre tudjon venni, de hirtelen megbotlott. Gyorsan utánakaptam, nehogy beleessen a vízbe, de a keze beleakadt a karkötőmbe, és mire pislogtam egyet, a csuklóm üres volt, és Daehyun sem volt a látókörömben. A pánik teljesen elborította az agyamat, percek telhettek el, amikor is koppanás hallatszott a csónak aljáról. Pár másodperc múlva egy testet láttam a víz felszínén lebegni, hamar rájöttem, hogy ő sajnos Daehyun.     

            Sietve megfogtam, és nagy erőfeszítések árán a csónakba rángattam. Nem tudtam, hogy mi történt vele, és hogy mit tehetnék. A pánik átvette az irányítást az elmém felett. Amilyen gyorsan csak tudtam, kieveztem a partra, ahol már vártak az emberek, mert hallották a kétségbeesett kiáltásomat. Segítettek kiemelni a fiút a csónakból, s közben valaki ki is hívta a mentőket.

            Míg meg nem érkeztek, valaki más megpróbálta újraéleszteni, és szerencsére másodpercek elteltével köhögni kezdett, a tüdejéből távozott a víz. Én csak álltam ott tétlenül, és bámultam magam elé, miközben a bűntudat emésztett belülről. Még sohasem láttam ilyet, és olyan érzés volt, mintha az egész miattam történt volna. Az arcomon patakokban folytak végig a könnyek. Egy örökkévalóságnak tűnő félóra múlva kiértek a mentők. Berakták a mentőautóba, és a közeli kórházba szállították. Szerencsére én is vele mehettem.

            Legalább két óráig ültem a kórház kis várótermében. Nem tudtam, mire számítsak, a gondolatok csak úgy száguldoztak a fejemben. Miért nem tudtam megakadályozni ezt az egészet? Ez egy rémálom!

            Egy megváltás volt nekem, amikor egy ismerős orvostól megtudtam, hogy az állapota nem olyan súlyos, mint ahogy gondoltam. Azt mondta, mivel valószínűleg a vízben beverte valamibe a fejét, kómába esett és agyrázkódása is lett.

Egy kő esett le a szívemről, amikor mondta, hogy nagy esély van rá, hogy pár napon belül fel fog ébredni.

Már annyira féltem, hogy egy hülye karkötő miatt majdnem meghalt. Most viszont nem mehettem még be hozzá, az orvos azt ajánlotta, hogy menjek inkább haza.

Fáradtan érkeztem vissza a sátrakhoz, ahol a bandatagok aggódva vártak, hogy végre elmondjam, pontosan mi is történt. Időközben mindenki megtudta, hogy Daehyun kómába esett. Mikor mindenkinek elmeséltem a történteket, fura érzés keletkezett a fejemben, mintha valami drog hatása alatt lettem volna, erősen szédülni kezdtem. Lefeküdtem az ágyamra, hogy túl tudjam magam tenni a mai napon, de nem jött álom a szememre, és nagyon sokáig forgolódtam. Csak bámultam a nagy sötétségbe, nem törődve a külső zajokkal. Nagyon nehezen, de végül sikerült elaludnom.

            - Jisoo! Jisoo! - ismerős volt a hang, de nem tudtam beazonosítani. Ki lehet az?

            - Én vagyok, Daehyun! Itt vagy? Hallasz? Ne aggódj, itt van nálam a karkötőd - és ekkor átadta nekem. - Meg tudtam végül is menteni. Ügyes vagyok, mi? - kérdezte azon a tipikus bolondos hangján.

            - De te most a kórházban fekszel kómában... Miért nem szóltak nekem, hogy minden rendben van már? - kérdeztem összezavarodottan, fogalmam sem volt, hogy most ez a valóság, vagy az aggodalom teljesen megbolondított.

            - Én vagyok az, csak a testem nincs velem. Érints meg, tisztára olyan vagyok, mint valami rossz szellem.

            Daehyun furcsa hasonlatai… Mégis imádtam ezt benne.

            - Na, mit akarsz csinálni? Á, megvan! Azt mondtad, ha nem sikerül a vizsga, megtanítod a Boombayah táncát.

            - Rendben, úgyis sok energiám van most - néztem rá egy mosollyal az arcomon. A fiú meglepően hamar megtanulta a táncot. Komolyan, így még nekem sem ment, tényleg hatalmas tehetsége volt hozzá.

            - Köszönöm ezt a felejthetetlen tánctanítást - vigyorgott rám édesen.

            - Köszi, ez kedves tőled. Tudsz azért néha normális is lenni, ha akarsz - incselkedtem vele.

      Felébredtem és automatikusan körülnéztem a sátorban; üres volt. Egy nagy fájdalom hasított a szívembe, amikor rájöttem, hogy az egészet csak álmodtam.

      Nem is reggeliztem, hanem azonnal felhívtam az orvost, aki Daehyunt kezelte, hátha történt valami javulás az állapotában. Sajnos nem így volt... Azt mondta, hogy ha továbbra sem kel fel, akkor tovább fog tartani, mire felgyógyul.

      Ezt a napot értelmetlenül töltöttem, nem volt kedvem semmihez sem. Olyan voltam, mint valami élőhalott. Semmire sem tudtam koncentrálni, alig vártam, hogy végre álomba szenderülhessek.

      - Jisoo! Jisoo! - hallottam ködösen egy hangot. Felpattant a szemem. Mélyzöld, tömött lombernyők alatt feküdtem a félhomályban. Meglepetten emelkedtem fel.

      - Daehyun, te vagy az? - kérdeztem bizonytalanul, ahogy körbenéztem. Göcsörtös törzsű fák sűrű rengetege között ültem egy ragyogózöld, puha mohaágyon. Körülöttem páfrányok zizegtek a fülledt levegőben. Elsőre nagyon megörültem, mikor megláttam a mellettem álló Daehyun mosolygós, szerető arcát, de vidámságom hamar le is lankadt. - Csak álmodom, igaz? - motyogtam, ahogy halk szomorúsággal tekintettem a jókedvű Daehyunra.

      - Lehet, hogy én álmodom ezt a szép erdőt, de az is lehet, hogy te... Ki tudja? - somolygott a fiú sejtelmesen, de aztán már próbált is kérlelhetetlen erélyességgel felhúzni a földről. - Gyere! Mutatni akarok valamit!

      - Muszáj? - feküdtem vissza kacagva a szivacsos mohanyoszolyára. - Itt is elég szép.

      Daehyun csak lágyan megrázta a fejét, és feddő mosollyal a szemembe nézett.

      - Még szebb, amit mutatni akarok.

      Visszamosolyogtam rá, s álltam lágy barna szemeinek tekintetét. Egy pár pillanatig csak néztük egymást csendes derűvel.

      - Jól van - adtam be a derekam -, vezess, te nyughatatlan!

      Még csak félig tápászkodtam fel a földről, Daehyun megragadta a karom, és már vezetett is árkon-bokron, korhadt fatörzseken, rothadó avaron és szúrós bozótokon keresztül. Pár perc sietős séta után hirtelen megszólalt:

      - Már mindjárt ott vagyunk. Csak ne kiálts fel túl hangosan, mert az álom úgy illan el, akár a levegő...

      Amint ezt kimondta, hirtelen vége szakadt a fák makacs sorfalának, és egy tisztás bukkant elő, olyan csodálatos tisztás, amilyent még életemben nem láttam. Telis-tele volt jázminhoz hasonlatos hófehér virágokkal, egy tenyérnyi helyet sem hagytak szabadon, s mintha lágyan világítottak volna a szürkület kásás félhomályában. Egy pár pillanatig megszólalni sem tudtam.

      - Ez egész biztosan a te álmod - kuncogtam, de nem bírtam levenni a szemem a ragyogó virágtengerről -, én el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen létezhet.

      - Mert nem is létezik - nevetett Daehyun szárazon. - Az álmoknak van egy jó hasznuk, olyan dolgokat kaphatunk meg bennük, amiket a való életben talán sosem. Mesebeli tájakat... hamis szerelmet... csalóka nyugalmat... - mondta halkan, s lágyan a vállamra tette nagy, erős kezét.

      Felé fordultam. Mosolygott most is, de valahogy keserédes szelídséggel.

      - És neked mi kell a leginkább? - néztem a szemébe pimaszul. - Nyugalom? Szerelem? Mesebeli tájak...?

      Csendesen figyelte a szemeimet pár pillanatig, aztán hetykén elmosolyodott.

      - Vannak dolgok, amiknek még az álmaimban is igaziaknak kell lenniük - jelentette ki határozottan. - De olyan dolgok is vannak itt, amik jobbak, mint a való életben. Van elég időm, hogy...

      Éktelen harsogás vágta ketté Daehyun mondatát. Úgy buktam a felszínre, mintha egész eddig a tenger piszkoskék mélyén búvárkodtam volna. Zavarodottan meredtem a sátor fehér ponyvájára, ahogy Lisa ébresztőjének idegesítő visongása vájta a fülem.

      Már megint csak egy álom volt... - öntött el a keserűség, és vágyakozva gondoltam vissza a tündöklő virágrengeteggel borított tisztásra és a fák üde zöldjére. De fele olyan szépek nem lettek volna ezek, ha nem társult volna melléjük Daehyun örökké bohó arca. Ha nem világították volna meg azok a tiszta szirmok Daehyun mosolyát... Megborzongtam, ahogy hirtelen eszembe jutott az érintése a vállamon, pedig nem először rángatott már maga után kézenfogva olyan bizalmassággal, akár egy kisgyerek a kedvenc játszópajtását.

      Mi van, ha még mindig nem ébredt fel? - kérdeztem magamtól szorongva. - Mi van, ha nem is fog? - suttogta egy alattomos hang az elmém egy mély árkából. Szájamat rágva ráztam meg a fejem. - Fel fog ébredni. Fel fog ébredni. Tudom. Lehet, már fel is ébredt! - gyulladt bennem a remény lángja, és már kaptam is a telefonomhoz.

      Csalódnom kellett. Az orvosok azt mondták, hogy Daehyun még mindig nem ébredt fel, sőt rosszabbul van. Nem értettem, hogy lehet ez, mikor nemrég még azzal nyugtatgattak, hogy pár nap múlva magához fog térni.

      Sejtelmem sem volt, hogy fogom kibírni ezt a napot, mikor meg kellett felelnem a műsorunk elvárásainak, és a legjobb arcomat kellett mutatnom a rajongóimnak. Egyedül akartam maradni, nem akartam, hogy az emberek lássák rajtam a bűntudatot, a szégyenkezést. Miattam esett a vízbe, ez nyilvánvaló volt, és én nem bírtam elviselni a vádoló tekinteteket... Ismét elfogott a vágy az álmok után. Mi van, ha Daehyun harmadjára is meglátogat? De mi van, ha ez az egész csak azért van, mert annyira magam alatt vagyok a baleset miatt?

      De amint éreztem, hogy a fájdalmasan lázadó gondolatok el akarnak szabadulni bennem, ismét vadul megráztam a fejem. Nem, Jisoo - mondtam magamnak -, neked kötelezettségeid vannak. Neked van életed, vannak céljaid. Nem élhetsz egy álomvilágban. Nem vágyhatsz oda. Ki kell bírnod.

      Nehéz volt így végigkínlódni a napot. Folyton-folyvást elkapott a kétségbeesés, állandóan azt vártam, hogy majd valaki egyszer csak berobban a nagy hírrel, hogy ez az, Daehyun végre magához tért! Hiúk voltak a reményeim. Aznap éjjel várakozással teli, aggódó kimerültséggel hajtottam álomra a fejem.

     Most nem szavak rántottak ki az alvás fekete űrjéből. Víz hangja volt. Víz lágy búgása-zsongása a fülemben. Kinyitottam a szemem, s azon találtam magam, hogy egy tó kedves törtfehér fövennyel borított fenekén lebegek barnászöld hínárok kaotikusan kavargó társaságában. A hajam lágyan lengedezett a selymes hullámokkal, s láttam, ahogy fölöttem puhán megtörik a napsugarak a víz tükrét. De halakat nem láttam. Egyet sem.

      Csak Daehyun volt ott mellettem. Békés elmélyedéssel lebegett a végtelen, homályos víztömegben.

      - Ez is a te álmod, igaz? - kérdeztem tőle, és valamiért egyáltalán nem lepett meg, hogy  tudok a víz alatt beszélni. A hangomat bizarr torzításban vitte odébb az ár.

      Daehyun zsiványul felnevetett, s buborékok törtek elő a szájából. Bólintott.

      - Persze. Ez az új kedvenc helyem... Itt csend van és nyugalom... Már csak valami társaság hiányzott, hogy ne legyen túl nagy a csend - magyarázta szelíden.

      Zavarodottan húztam össze a szemöldököm.

      - Mikor ébredsz fel? - kérdeztem félőn, és még az sem érdekelt, hogy hangomban érződik a kétségbeesés. - Már mindenki vár vissza.

      Daehyun megrántotta a vállát.

      - Tudod, Jisoo, nem vagyok benne biztos, hogy fel akarok ébredni - nézett rám komolyan. Megijesztett az a rettenthetetlenség a szemeiben. - Őszintén szólva sosem hittem volna, amíg idol nem lettem, hogy egyszer majd ennyire értékelni fogom a nyugalmat. És egyébként így is meglátogathatok bárkit, akit szeretek.

      Tátva maradt a szám a döbbenettől. Egy kis ideig köpni-nyelni nem tudtam. Aztán hirtelen, dühös felindulásból úszni kezdtem a felszín és a kedves, hívogató napsugarak felé.

      - Hova mész? - kérdezte Daehyun ijedten, és megpróbálta elkapni a csuklómat, de én kirántottam magam a szorításából.

      - El! - kiáltottam rá haragosan. - Önző disznó vagy, tudod? Önző disznó! - köptem, s a szemeim villámokat szórtak. - Mindenki várja, hogy felkelj, mindenki érted aggódik, te meg itt szenvedsz egyedül, mint valami tizenöt éves életfájdalmas emós kisfiú!

      Azzal újra úszni kezdtem a felszín felé. Annyira ki voltam kelve magamból, hogy nem is érzékeltem, hogy amit ordítottam a szemébe, az vagy éktelenül röhejes volt, vagy vérlázítóan kegyetlen, de az is lehet, hogy mindkettő egyszerre. A gondolataim tornádóként pörögtek a fejemben. Dühös voltam és csalódott. Csalódott, hogy úgy tűnt, én jobban szeretek valakit, mint ő engem.

      - Ne ítélj meg! - dörögte Daehyun mögülem. Meglepetten fordultam hátra. - Lehet, hogy sokat vagyunk együtt, lehet, hogy sokat tudsz rólam, de nem mindent! - fakadt ki, és nyilvánvaló volt, hogy komolyan megsértettem, de őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt. - Hidd el, okom van arra, hogy nem akarok visszamenni!

      Csak mérgesen meredtem a szemeibe egy pár másodpercig.

      - Ha bajod van, mondd el. Azért vagyok, hogy törődjek veled. De nem egy ostoba álomvilágban fogom megbeszélni a lelki bajaidat, ahol csak mi ketten vagyunk az igaziak! Vannak dolgok az életben, amik álomszerűen szépek, és mégis igaziak és valósak. Csak észre kéne venned őket, és feléjük kéne nyúlnod.

      Azzal kérlelhetetlenül hajtottam magam tovább a felszínen kusza táncot járó napsugarak felé, mit sem törődve Daehyun kiabálásával.

      A következő két nap sötét volt. Sötét, kietlen és végtelen, mint egy fekete lyuk, akár nappal volt, akár éjszaka. Önvád, kétségbeesés és emésztő bánat váltották egymást a szívemben. Miattam esett bele a vízbe, mi van, ha azokban az álmokban tényleg ő látogatott meg? Mi van, ha megharagudott, vagy végzetesen elkeserítettem, és ezért soha nem kel már fel?

      Mi van, ha az undorító, féktelen, szenvtelen kifakadásommal megöltem Daehyunt? A gondolat elviselhetetlen volt. Nem akartam ébren lenni, legszívesebben folyton csak aludtam volna, hogy ne érezzem a mardosó bűntudatot, de mérhetetlenül viszolyogtam az álmoktól. Harmadnap arra ébredtem nyugtalan, csapongó szendergésemből, hogy Chaeyoung visítva rángatja le rólam a takarót.

      - Kelj fel, Jisoo, Daehyun felébredt!

      Azon nyomban két ütemet kihagyott a szívem. Egyszerre lángolt fel bennem a félelem és az ujjongó öröm. Rohantunk a kórházba. Mit rohantunk, repültünk.

      Daehyun ott feküdt a vakító fehér, gyógyszerszagú kórteremben, arca sápadt volt és nyúzott, s haja kócos, de halványan mosolygott. Táskás szemeivel bágyadtan szemlélt minket, a köréje sereglő négy lányt.

      - Jó, hogy... eljöttetek... - suttogta gyenge hangon, de a szemei halovány melegségéből valahogy kiéreztük, hogy valóban örül nekünk.

      Körbeültük az ágyát és meséltünk neki. Ritkán válaszolt, akkor is halkan és rekedten, és minél tovább néztem ezt az embert, aki mindig olyan élettel teli és felhőtlen volt, és mindig olyan erősnek tűnt... tűnt... annál inkább nem bírtam tovább. Könnyek szöktek a szemembe, és csendes visszafogottsággal sírni kezdtem. Chaeyoung aggódón paskolgatta a hátamat, s mély, de kicsit bizonytalan együttérzéssel tekintett rám.

      - Ne sírj... Jisoo... Ne... ne sírj... - suttogta Daehyun erőtlenül, de annál nagyobb buzgalommal. - Nem a te hibád...

      De én nem tudtam bemesélni magamnak, hogy nem az én hibám. Nem hittem el. Miattam esett a vízbe, miattam esett kómába! Senki se mondja, hogy nem én vagyok itt a vétkes. Abba akartam hagyni a sírást, nem akartam tovább zokogni előtte, de nem ment. A szemeimből ömlő könnyek esője képtelen volt elállni.

      Daehyun lassú mozdulatokkal az éjjeliszekrényére mutatott, mely tömve volt finomabbnál finomabb édességekkel, gyümölcsökkel és dzsúszokkal. Mind a barátai, a családja, a rajongók ajándéka.

      - Van ott neked... valami... - susogta, s szélesebben mosolyodott el, mint ébredése után bármikor.

      Értetlenül léptem a nyalánkságokkal teli szekrénykéhez. Nem tudtam, mit kéne ott találnom, szóval szememet törölgetve tanácstalanul Daehyunra pillantottam, aki csak lágyan bólintott egyet. Rövid szemlélkedés után eltátottam számat a meglepetéstől.

      Egy a polc hátsó felében heverő Oreo kekszes dobozkán ott feküdt az elveszettnek hitt karkötőm. Szóval valószínűleg emlékszik mindenre. Mindenre... Nem mertem a szemébe nézni és megköszönni neki, hogy a való életben is visszahozta nekem a karkötőmet. Nem ment.

      - Nehéz volt ám... felúszni a mélyből... - somolygott Daehyun kedvesen, azzal komótosan falatozni kezdett egy mandarint, amit Lalisa kínált neki.

      - Hé, Jisoo, várj már meg! - loholt utánam Daehyun a lombok árnyékában pihegő járdán két hatalmas nagy jégkrémmel a kezében.

      Megfordultam, s huncutul megbámultam a kezében magukat kellető édességeket.

      - Na, vettél nekem is? - vettem ki kérdés nélkül a fiú kezéből az egyiket, és már téptem is le róla a csomagolást. Nagyszerűen jön ez most ebben az őrjítő kánikulában!

      - Nem, amúgy a kutyának szántam - vihogott Daehyun, és ő is fejtegetni kezdte a saját fagyijáról a papírt, ahogy lassan lépegettünk a nem messze lévő állatkert irányába. Nyár volt, verőfényes, méhdöngéstől hangos, szüntelenül fullasztó féktelenséggel karniválozó nyár.

      Kuncogva haraptam bele a vaníliajégkrémet fedő mogyorós csokoládérétegbe. Az édes íz dagályként áradt szét a számban. Mennyei manna volt, én mondom.

      - Ez olyan, mint egy álom! C'est magnifique! - csettintettem a nyelvemmel, és mohón haraptam újra a finom jégkrémbe.

      Daehyun mosolya erre a megszólalásomra kicsit kedvetlenebbé olvadt.

      - Nem szeretem azt a szót, hogy álom - szólalt meg kis idő után bizonytalanul. Éppen óvatosan rágtam le a csokibevonatot, de megakadt a fogam a mozdulatban. Én idióta! Miért beszélek álmokról? Örülök, hogy eddig nem nagyon hozta fel azt, amikor kómába esett... Annyira kínos nekem erre visszagondolni. Saját magam ellensége vagyok, de tényleg.

      - Nem? - kérdeztem vissza egy rendkívül ostobát, s sután ropogtatni kezdtem egy csokoládédarabot, ahogy letöröltem a nyakamon folyó izzadságot.

      - Nem - nevetett fel Daehyun félszegen. Hallgatott egy kis ideig, mint aki jól megrágja a szót. - Olyanok az álmok, mint a tiszavirág... Szépek egy óráig, szépek kettőig, aztán úgy lehullanak, mintha soha nem is lettek volna, és van, hogy már percek múlva sem emlékszel rájuk soha többé...

      - De még mielőtt lehullanának, lerakják a petéiket, ezt ne feledd - emeltem fel a mutatóujjamat figyelmeztetőleg, kicsit talán jópofáskodva is, próbálván menteni a menthetőt.

      Daehyun felkacagott, aztán megállt, és egy hirtelen, szeretetteljes mozdulattal közelebb vont magához. Az egyik kezével a derekamat szorította, a másikban meg tartotta a jégkrémjét. Egészen meglepett ez a kitörése, nem tudtam mire vélni.

      - Igaz... igaz... de most vannak dolgok, amik jobban érdekelnek egy álomnál, és azok nem olyan rövid életűek, mint a tiszavirág - vigyorgott rám pofátlan, fickós magabiztossággal, és éreztem, hogy a fogása még erőteljesebbé válik a derekamon.

      Egy gunyoros kis mosollyal sandítottam fel rá, és kibújtam mohó szorításából.

      - Vigyázz, Daehyun, vigyázz... Mert nem csak az álmok tudnak úgy elillanni, mint a levegő - kacsintottam rá pimaszul, és méltatlankodását figyelmen kívül hagyva táncos léptekkel folytattam utamat az állatkert felé.


***

     Ha van egy perced, KATT és értékeld a ficet! Tényleg csak egy perc, 4 kategóriában pontozunk, 1-5-ig. Külön tudsz minden ficet értékelni, de minden egyessel növeled az esélyed, hogy nyerj egy apróságot!~ (Kivétel: saját ficet tilos értékelni!)
     Ha több időd is van, a szerzők szívesen vennék, ha hagynál nekik kritikát.^^