Démonok a szívemben [Pézsmapocok]

   Szereplők: Ravi, Hongbin
   Korhatár: +14, talán
   Műfaj: fantasy/dráma
   Leírás: Két fiú, látszólag különböző élet és stílus - mégis mi lesz bennük a közös?

Ravi: Fejemet fogva, szédülve ültem fel ágyamban. Szemeimet csak lassan tudtam kinyitni, a szobából viszont így sem láttam sokat. Az ágyba kapaszkodva támolyogtam ki a fürdőszobába, azonban a hirtelen fény még jobban elvakított. Hátamat az ajtófélfának vetettem, egyik kezemmel szemeimet takartam el, másikkal valami kapaszkodó után kutattam. Felnyögve vettem erőt magamon, hogy elinduljak a csap felé, és bár majdnem elhasaltam saját lábamban, sikeresen megtartottam magam, kishíján a mosdókagylóba fejelve. Fejemet hideg víz alá tartva igyekeztem magamhoz térni teljesen. Amikor már enyhülni éreztem fejfájásom, hajamat utoljára átdörzsöltem a hideg vízzel, és felnéztem a tükörbe. Fehér hajam csapzottan állt szerteszét, szemeim karikásak, arcom kicsit nyúzott volt. Még ennek ellenére is rohadt jól néztem ki. Beteges mosolyomat már elrejteni sem próbáltam, úgy, hogy végre láthattam. Kiegyenesedtem, vállaimat kicsit átmozgattam, és kisétáltam a fürdőből. A fejfájás már teljesen elmúlt akkorra, így teljes lelki békével nyitottam ki a hatalmas gardróbszekrény ajtaját, valamiféle éjszakai ruha után kutatva. Csalódottan csóváltam fejemet, ahogyan a szépfiús, már-már kedvromboló ruhákat néztem. Sóhajtva dobáltam le őket a földre, és szemem szinte azonnal felcsillant, ahogyan az egyik polc hátuljába rejtve észrevettem egy bőrnadrágot. Magamhoz képest hipersebességgel rángattam fel magamra, és bár felsők terén sem volt túl kecsegtető a kínálat, találtam egy viszonylag tűrhető fehér, fekete csíkos darabot, és magamra húztam. Nem teljesen én voltam, de tökéletesen megtette. Majd este valahonnan szerzek használhatóbb ruhákat. A lakást bezárva vetettem bele magamat az éjszakai életbe, szinte magamba szívva az érzést. Ilyen szabadságra vágytam mindig is. Egy fiatalabb csapatot követve jutottam el egy hangos, neon színekben úszó bárba. A villódzó fények kikezdték minden idegszálamat, a hangos zene pedig átjárta minden porcikámat, így kötöttem ki végül a táncparkett közepén, egy-két csinosabb lánnyal az oldalamon, a harmadik pohár whiskyvel a kezemben. Már megérte felkelni. Pár számmal később csatlakozott egy fiatalabb srác is, perceken belül együtt fűztük a lányokat, és döntöttük magunkba az éjszakai benzint. Az alkohol gőze szemem előtt lebegett, egyenesen járni sem tudtam már, és abban sem voltam biztos, amit közvetlenül magam előtt láttam. Kezeimet a neon fényei pirosra festették, a pár órája megismert srác részegen fetrengett a bár mögötti kis sikátorban, álmában az arcát vérvörösen megvilágító fények sem zavarták. Kótyagosan indultam el haza, hogy egy forró zuhany után visszaszundítsak egy kis időre.

Hongbin: Némi forgolódás után nagyot nyögve felültem az ágyamban. A fejem úgy fájt, mintha egy csapat rinocérosz egész este polkázott volna rajta és az ébresztőórám éles sikolya sem segített. Kinyomtam a hangos szerkezetet és nyújtózkodni kezdtem, elégedetten hallgatva a ropogást. Aprót sóhajtva indultam fürdőszobám irányába. Fogmosás közben szemügyre vettem magam. Kócos, elaludt haj, kissé gyűrött vonások. Reflexből a fejemhez kaptam mikor a fájdalom újabb hullámban söpört végig koponyámon. Sietős mozdulatokkal vettem ki a kisszekrényből a fájdalomcsillapítót. Sajnos már, de csalódnom kellett. Már legalább két éve ez van, az orvosok tanácstalanok. Elméletileg egészséges vagyok, mégis minden reggel úgy érzem magam mintha az egész éjszakát átmulattam volna nem kevés alkohollal. De ezen már rég nem mérgelődöm, erre van a gyógyszer, nem igaz? Gyorsan megreggeliztem, felöltöztem és mentem is a kávézóba, ahol pincérként dolgozom. Szerettem a munkámat, hogy emberek között lehetek, a frissen őrölt kávéillatot. Nem volt túl nagy nyüzsgés, kényelmesen ki tudtam mindenkit szolgálni. Meló után még bevásároltam, majd két megrakott szatyorral hazafelé vettem az irányt. Nem laktam mesze, alig tizenöt percre, de ezalatt a rövid idő alatt végig olyan érzésem volt, mintha követnének. Mégis minden alkalommal, mikor megfordultam, egy lelket se láttam a közelben. Ösztönösen szaporáztam lépteimet, míg a küszöbömön nem álltam. Vettem pár mély levegőt, hogy lenyugtassam rakoncátlankodó szívemet. Semmi baj, Hongbin, már itthon vagy, biztonságban. Valamivel nyugodtabban tértem vissza esti teendőimhez. Megvacsoráztam és lezuhanyoztam, már hálószobám kilincsén volt a kezem mikor furcsa zajt hallottam. Egy tompa puffanás és halk csörömpölés. Mintha az előszobából jött volna. Szívverésem ismét felgyorsult, jobb kezemmel vakon megragadtam az első dolgot, amit találtam, egy körömvágó ollót és óvatos léptekkel a zaj feltételezett forrása felé indultam. Lépésről lépésre közelebb kerültem az említett szobához és lépésről lépésre nőtt az idegességem. Tenyeremet a kopott rézkilincsre helyeztem, majd lélegzetvisszafojtva benyitottam. A helyiségben félhomály uralkodott, a jövő-menő autók lámpája beszűrődött az ablakon, valószerűtlen formákat festve a fehér falra. Senki sem volt itt. Felkapcsoltam a villanyt. A földön észrevettem valami szögleteset. Leguggoltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Az a fénykép volt, ami mindig a komódon áll, rajta anyukám és én egy nyaraláson. Anya mosolyog, fél karja átölel, mögöttünk a tenger és az azúrkék égbolt. Az üveg betört, millió apró darabra hasítva édesanyám sugárzó arcát, egy vékony repedés éppen közöttünk futott végig. Szomorúan elmosolyodtam. Ez volt az utolsó közös nyaralásunk. Alig voltam nyolc éves mikor eltávozott közülünk. Fantasztikus nő volt, rengeteget dolgozott, hogy mindent megadhasson nekem, de emellett soha sem feledkezett meg rólam. Túl kevés emlékem van, mégis szívesen emlékszem vissza rá. Nosztalgiázásomból egy fülsiketítő zaj zökkentett ki. Meg akartam fordulni, de ekkor egy ütést éreztem és a szobában eluralkodott a sötétség.

 Mintha pilláimra mázsás súly nehezedett volna, akárhányszor próbáltam kinyitni, újabb hosszú másodpercekre kellett visszazárnom, hogy ne essek össze ültömben is. Sikertelen próbálkozások sokasága után nyöszörögve adtam fel a küzdelmet, de ekkor egy ijesztő kacajt hallottam meg hátam mögül. Szemeim szinte varázsszerűen pattantak ki, de legnagyobb ijedtségemre egy apró fénynyalábot sem láttam, és minden erőteljesebb kísérletem kudarcba fulladt, hogy megmozdítsam valamelyik végtagomat.

 - Felébredtél, drágaság? – suttogta a hang irritálóan negédesen, leheletét fülemen éreztem. – Hogy tetszik itt? – rántotta le fejemről a hatalmas sálat, ami addig gátolt a látásban. Nehezen szoktam hozzá a fényviszokonyhoz, óráknak tűnő másodpercekig még szédültem a homályos látásomtól, a hatalmas pacákká deformálódott alakok látványától. – Illik válaszolni, ha kérdeznek – rántotta hátra fejemet hajamnál fogva az illető idegesen.

 - Hol vagyok? – szorítottam össze szemeimet, hogy semmiképp se adjam jelét fájdalmamnak. Úgy éreztem, akkor csak erősebben csinálta volna.

 - Csak elhoztalak egy… Kedves jóakaródnak, aki csak azt szeretné adni neked, amit te adtál az öccsének – vigyorgott elmebetegen. - Szólok is neki, hogy felébredtél, drágaság – egyenesedett fel mellőlem, szórakozottan megvonva vállát. Távolodó alakját figyeltem, miközben belülről valami szétfeszíteni kívánt.

 - Hát ez kicsoda? – ütötte meg fülemet egy döbbent kiáltás, alig pár perccel később. – Nem ezt a srácot kellett volna elhoznod! – sétált elém hitetlenül a fickó. Közel hajolt hozzám, arcom szinte minden egyes négyzetcentijét tanulmányozta, végül sóhajtva elhajolt előlem.

 -  Mondtam, hogy egy fehér hajú, tetovált srác kell nekem! – suttogta ingerülten, orrnyergét masszírozva. – Most az egyszer nem öllek meg, talán a szépfiú a haverja, és érte jön. De ha nem így lesz, te leszel az első, akin kipróbálom az új Taurus 627-esemet – nyomott álla alá egy, valószínűleg az említett, fegyvert.  A férfi, aki idehozott, nagyot nyelve sietett ki a szobából, kettesben hagyva a még elmebetegebb tekintetű haverjával. Vagy főnökével.

 - Mit akarnak tőlem? – nyögtem ki nehezen, miután a férfi kényelmesen elhelyezkedett az elém tolt széken. Hosszú, néma percek után szólalt csak meg, viszonylag higgadtan, mégis fenyegető hangsúlyt felvéve.

 - Tudod, a kis barátod, akinek most a helyeden kéne ülnie, tett valami nagyon rosszat – húzta közelebb székét hozzám, kényelmetlenül belegázolva személyes terembe.

 - Milyen barátom? – próbálkoztam meg újra kezem kiszabadításával, de a csomó a kötélen túl szoros volt.

 - Honnan tudjam, milyen barátod. Nem én akartam, hogy téged hozzanak el. Én azt a fehér démont akartam itt! – pattant fel ülőhelyéről ingerülten. Idegesen járkált körülöttem, és hátam mögé érve ő sem restellte megtépni hajamat, hogy így is lássam őt.

 - Fehér démon? Ki az? – suttogtam a levegővétellel küszködve.

 - Ki a kis pajtásod, cicafiú? – ült vissza székére, még közelebb húzódva hozzám, térdünk már összeütközött.

 - Nem tudom, kiről beszél! – próbáltam még jobban eltávolodni kellemetlen közelségétől.

 - Hát róla! – tolt arcomba egy gyűrött, homályos képet üvöltve. A kép valami biztonsági kamera képe lehetett, és bár nem volt túl kivehető az arc rajta, biztosan tudtam, hogy ő nem a „pajtásom”.

 - Nem ismerem – leheltem ezt a két szót, mintha csak a kivégzésemre készülnék.

 - Megtaláltuk a véres ruháit is, ne hazudj, te kis korcs! – tépte le ingemet erőszakosan, szinte vérben forgó szemekkel. – Még egy mellébeszélés, és a késem megtalálja élezni magát a hasfaladon, értve, virágfiú? – sziszegte fenyegetően, előhúzva háta mögül egy zsebkést. – Miért ölte meg az öcsémet? – ehhez hasonló kérdések milliói hagyták el száját, egyre ingerültebben, és kése helyett előkerült a bokszere, amitől ütései milliószor jobban fájtak. Bár csak párszor folyamodott ökle használatához, olyan érzésem volt, mintha egy bölénycsorda szteppelt volna hasamon, de igyekeztem nem kimutatni fájdalmamat.

 - Nem ismerem… Ezt a fehér ördögöt… Akit annyira keres – vetettem hátra fejemet egyre homályosuló tekintettel. Másodpercekig próbáltam fókuszálni a fejem felett himbálózó lámpára, de a férfi hajamat tépve magára erőszakolta cikázó tekintetemet. Igyekeztem a három alak közül az egy igazit megtalálni, de nehezen sikerült.

 - Akkor sem hiszem el ezt neked, ha belehalsz a tagadásba. Majd eljön érted, reménykedj ezért vagy itt vérzel el – suttogta fülembe, és szemeim köré újra visszakerült a sál. Ébren akartam maradni, de egyre nehezebben ment. Csörömpölést és kiabálást hallottam, de a hangok mégis távolinak tűntek, nem nem is távolinak inkább mintha egy feneketlenkút mélyéről szólnának. Próbáltam ébren maradni, de a kimerültségtől lassan eszméletemet vesztettem. Mikor magamhoz tértem, mindenem sajgott mintha a testem börtön lenne. Egy összevert börtön. Nagy nehezen felnyitottam szemeimet, de a vakító fény miatt egyből vissza is csuktam. Pár másodperc múlva újra próbálkoztam, hogy hozzászoktassam szememet a fényviszonyokhoz. Egyszerű szobában feküdtem, egyszerű ágyon. Egy asztal és egy szék egészítette ki a szegényes berendezést. Minden fehér volt, beleértve az új ruhát is mely felváltotta szétszakított ingemet. Ezt nem értem. Ezelőtt egy félhomályos, dohos helyiségben voltam, megkötözve. Ki hozott ide? Amilyen óvatosan csak tudtam, felálltam, fél kezemet a gyomorszájamhoz szorítva, ahol friss kötések díszelegtek. Mi a fene ez a hely? Az ajtó szinte zajtalanul kinyílt, és a szemeim elé táruló látványtól tátva maradt a szám. Nehéz lenne leírni, mit láttam, talán a főhadiszállás állna hozzá a legközelebb. Mindenhol krómozott csövek és vezetékek futottak ki tudja merre. Legalább öt emelet magasodott felém. Itt-ott felbukkant egy-két ember, de gyorsan el is tűntek a sokmilliárd ajtó egyikében. Akár egy sci-fiben. Bizonytalan léptekkel elindulok valamerre, mindegy hova, de beszélnem kell valakivel, hogy kideríthessem mi ez az egész. Bal lábfejem megakadt és megbotlottam, de egy kar még időben elkapott.

- Jól vagy? – kérdezte egy mély hang.

- I-igen, persze. – egyenesedtem fel. – Köszönöm. – mondtam a hang tulajdonosának, egy középkorú férfinak.  Mikor a szemembe nézett, arca megkomolyodott. Nem tett mást csak elmélyülten nézett. Nem igazán tudtam mire vélni a helyzetet, de fürkésző tekintete kezdett kínossá válni. Már nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, miért néz annyira mikor megszólalt.

- Te vagy az. Tényleg te vagy az. – lehelte megbűvölten és tenyerét gyengéden arcomhoz emelte. Megfeszültem a váratlan érintéstől. Miért teszi ezt? Még csak nem is ismerem.

- E-elnézést, de ki maga? – hebegtem. Az idegen arca elbizonytalanodott.

- Oh… igaz is – engedett el kicsit zavartan. – Régen volt már. – motyogta maga elé.

- Ismerem Önt? – kérdeztem bizonytalanul. A férfi arcán minta fájdalom suhant volna át de aztán elmosolyodott.

- Gyere velem. – mondta. Nem mozdultam. Mi van, ha csak a bizalmamba akar férkőzni és még nagyobb szarban leszek? Talán meg is öl. Tétovázásomat látva az idegen újra megszólalt.

- Nincs mitől tartanod. Segíteni szeretnék. – nyújtotta ki felém a kezét, amit vonakodva ugyan, de elfogadtam. Egy széles folyosón vezetett végig, aminek végén egy iroda állt. A helyiség nem volt túl nagy, viszont otthonos szöges ellentéte az erődítmény ridegségének. A halványkék falakat különféle képek borították. Az egyiken valahogy megakadt a szemem. Nem festmény volt, mint a többi, hanem egy fénykép. Egy várandós nőt ábrázolt nyaktól lefelé. A nő kezei körbefogták gömbölyű pocakját, mögötte egy férfi állt nagy tenyerei a nő apró kezeire simultak. Meghittséget sugárzott magából. - Tetszik? – zökkentett ki gondolataimból az idegen férfi. Bólintottam még mindig a kép felé fordulva. – A nyolcadik hónapban volt. – mondta álmodozó hangon. – Nagyon vártuk már az érkezésedet. – Elkerekedett szemekkel bámultam rá.

- Hogy mondta? Ú-úgy érti, hogy maga…

- Igen. Az apád vagyok, Hongbin. – nézett a szemembe keserű mosollyal. Mozdulni sem tudtam. Egyszerűen leblokkoltam. - Nézd, tudom, hogy ez az egész hirtelen jött, és bizonyára…

- Nekem…nekem nincs apám. – leheletem magam elé meredve. – Ön összetéveszt valakivel. Az apám, születésemkor elhagyott minket…

- Fiam…Hongbin, kérlek… - nézett rám esdeklő tekintettel.

- Nem! – kiáltottam rémülten. – Ne hívjon így. – kezdtem hátrálni. - Haza akarok menni, mutassa meg a kijáratot.

- Sajnálom, de nem engedhetlek el.

- Mégis miért nem?! – rivalltam rá immár mérgesen. Ne szórakozzanak velem!

- Könyörgöm, maradj még és engedd meg, hogy elmagyarázzam a helyzetet. Utána szabad vagy. Szavamat adom. – nézett rám könyörgően. Egy pillanatig hezitáltam. Nem ismerem ezt a helyet, még a kijáratot sem tudom megtalálni egyedül, egyetlen esélyem, ha meghallgatom ezt a férfit. Nem nagy ár a szabadságért.

- Rendben van, meghallgatom, de utána engedjen el - mondtam magabiztosságot erőltetve hangomba. Az idegen hálásan elmosolyodott.

- Ülj le, kérlek. – mutatott a mahagóni íróasztal előtt álló székre. Leültem, a férfi pedig a mellette lévő fotelban foglalt helyet. Pár pillanatig a távolba révedt, mintha erőt gyűjtött volna, majd egy levegővétel után belekezdett. - Édesanyáddal egy étteremben ismerkedtünk meg. Pincér volt egy kávézóban, akárcsak te. Rám borította a kávét, szegény nem győzött elnézést kérni. Vissza akarta adni a pénzem, de én egy randevút kértem tőle. Csodálatos volt… - merült el a nosztalgiában. – Aztán várandós lett veled, én pedig mindennél jobban vártam, hogy megszüless. De a boldogságomat beárnyékolta valami. Ez. – mutatott körbe. – Az állam egyik titkos létesítménye. Különböző emberrablási és rabszolgatartási ügyekkel foglalkozunk, valamint az állam által fizetett kísérleteket végzünk. Bár én csak orvos vagyok itt, mégis veszélyt jelenthetek a körülöttem lévőkre. Magányos munka, nem igaz… - kuncogott szomorúan. – Úgy terveztem, hogy egyszerűen eltűnök. Anyád erős nő volt, tudtam, hogy megbirkózik a fájdalommal De aztán megszülettél. – nézett mélyen a szemembe. – Néztem az üvegen keresztül, ahogy a mellére fektettek és… - állt meg egy pillanatra, hogy összeszedje magát. – Akkor éreztem, képtelen lennék elhagyni titeket. Súlyos döntést kellett hoznom. Akkoriban egy szerkezeten dolgoztunk mely képes kitörölni a kívánt emlékeket és újakat beültetni a helyére. Életem legnehezebb döntése volt, de a saját érdeketekben meg kellett tennem. Anyádnál sikerrel jártam, viszont nálad… - csuklott el a hangja… Látszott rajta mennyire küzd az érzelmeivel. Hirtelen felállt és a fényképhez sétált. – A szerkezet nem volt még tökéletes és mikor már majdnem végeztem az új emlékek beültetésével, a rendszer megbolondult. – sóhajtott fel fájdalmasan. – Kettéhasadt a tudatod. Mindent megtettem, de csak enyhíteni tudtam a problémán. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom… fiam. – fejezte be monológját. Nem reagáltam, csak ültem ott, akár egy kőszobor. Szinte levegőt se vettem. A fülem zúgott, fejemben egymást kergették a zűrzavaros gondolatok.

- Ke-kettéhasadt a tudatom? – rebegtem elhűlve. – Skizofrén vagyok? – A szó olyan idegennek hatott a nyelvemen. – De…miért nem vettem észre soha?

- A másik éned mindig csak este jön elő, és mindig elmegy otthonról, így nem tudhattad. Viszont. – nézett rám komolyan és jelentőségteljesen. – A másik feled rendkívül veszélyes, nem csak más embereknek árt, hanem neked is. Az elmúlt években tapasztaltál… - kezdett bele, de ekkor éles fájdalom hasított a fejembe. Mintha üvegszilánkok lettek volna a bőröm alatt, a koponyámban, mindenütt. Éreztem, hogy ez nem csak egy átlagos fejfájás. Nem, ez más volt, mintha a pokol legforróbb tüze lángolt volna koponyám börtönében. Ujjaimat a halántékomhoz szorítottam. Ekkor a fájdalom lassan kezdett átkúszni a mellkasomba, mintha egyenesen démonok férkőztek volna a szívembe. Éreztem, hogy a férfi hátára kap és elvisz valahova, majd a következő dolog, amire emlékszem, hogy a fájdalom enyhülni kezdett a mellemben. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Hongbin. – szólalt meg az ágyam mellől, ahova fektetett.

- Tessék? – motyogtam kicserepesedett ajkaimnal.

- Az a…démon – köpte ki a szót haraggal. – Az évek során egyre erősebb lett. Miatta voltak a fejfájásaid. Ha most nem pusztítjuk el, átveszi az irányítást a szíved felett. Vagy meg is ölhet. – halkult el a végére.

- Értem. – mondtam nyugodtan, mert már nem volt erőm bármin meglepődni.

- Az évek alatt, amiket a figyeléseddel töltöttem, kifejlesztettem egy gépet, amivel segíthetek az állapotodon. Viszont nagy a kockázat, csak negyvenöt százalék esély van a sikerre.

- Nem számít. Kész vagyok mindenre. – feleltem hangomban elszántsággal.

- Rendben. Elmondom, mi fog történni: mesterségesen előhívom a másik énedet, de ezt csak altatásban tudom elvégezni. A folyamat során segíteni tudlak, beavatkozni nem. Más szóval le kell győznöd önmagadban. Képes leszel rá? – nézett mélyen a szemembe.

- Igen. – mondtam tartva a tekintetét. Aprót bólintott és már munkához is látott. Pár perc múlva odalépett hozzám egy kis fémtálcával.

- Felkészültél? – kérdezte.

- Igen. – válaszoltam. Óvatosan megfogta a karomat és egy nedves vattapamaccsal megtisztította a területet. Kezébe vette egy injekciós tűt, melyen megcsillant a lámpák fénye.

- Jó éjszakát, Hongbin.

- Jó éjszakát… apa. – tettem hozzá. Meglepetten nézett rám, de aztán hamar meglágyultak arcvonásai.

- Sok szerencsét. – mondta, majd belém fecskendezte a tű tartalmát. Meg se rezzentem az apró szúrástól, csak hagytam, hogy a mai napon már sokadszorra elsötétüljön minden.

Ravi: Köhögve, a fulladás határán térek magamhoz. A sötétség puha takaróként ölel körbe, a csend kellemesen dúdol fülembe altatót.

 - Te vagy… - hallottam meg egy lágyan csengő, bizonytalan hangot. Ahogyan fordultam, a sötétség halványodni látszott, hátam mögött vakító fehérség uralkodott, ami körülfonta a fiú törékeny alakját. Elindultam felé, a sötétség árnyékként követett, elnyomva ragyogó fényét a fiúnak. A pár lépésnek hitt távolság kilométereknek tűnt, mire megálltam előtte.

 - Hogyan láthatlak…? – suttogtam, végigmérve arcának minden egyes apró pontját. – El akarsz pusztítani, igaz? – mosolyodtam el gúnyosan. Egy pillanatra hezitált, de bólintott. – Ugye tudod, hogy az nem olyan egyszerű…? – éppen csak hallani lehetett szavaimat, mégis, mindenhonnan visszhangként verődtek vissza, amitől Hongbin arca egyre kétségbeesettebb lett. – Többet voltam a fejedben, mint te azt gondolnád. És nézd csak meg, Hongbin – sétáltam közelebb hozzá, lábfejeink szinte összeértek. – A sötétség elnyeli a fényt. Elevenen fal fel téged – hajolok közel hozzá, szavaim szinte kicsavarták az oly’ ragyogó fényt Hongbinból. A reményt.

 - És ha nem? – szívta fel magát, Isten tudja milyen forrásából. A fehérség versenytfutva a sötétséggel közeledett lábamhoz, szinte égetett közelsége. Mintha forró talajon lépkedtem volna, úgy kapkodtam hátra lábaimat. – Ravi, te én vagy. Talán nem a legjobb énem – sétált közelebb, egyre közelebb hozva hozzám a fényt. – De nem vagy olyan rossz. Nem lehetsz.

 - Már miért ne lehetnék? – horkantottam fel gúnyosan, összeszedve minden elfojtott dühömet. – Ide voltam bezárva évekig. Tudomást sem vettél rólam. És most meg akarsz fosztani attól, ami neked eddig mindennapi volt?

 - Természetem ellen tenne, ha akkora gyűlölet lenne bennem, mint amennyit láttatni engedsz jelenleg – tett felém még két lépést. Szavaim torkomra forrtak, mozdulni akartam, előre vagy hátra, hogy kiszabaduljak perzselő tekintete fogságából, de nem sikerült. Elvesztettem az önkontrollom. – Te nem vagy más, mint egy démon. De az én démonom. Erősebb vagyok nálad – hosszú léptei rohamosan csökkentették a távolságot kettőnk között, szavai indulatosan pattantak le a sötétség falairól, átszakítva a több réteg tagadást, utálatot, dühöt. – Irányítalak – tette meg az utolsó lépést felém, tenyerét csuklómra simítva. Az ellenállás legkisebb szikrája nélkül szorította meg kezemet, uralva testemet és gondolataimat. Szemeim előtt egy boldog mosoly jelent meg, egy világos nappali telítve rengeteg vajas popcorn illatával. Éreztem a puha szőnyeget a talpam alatt, hallottam az élettel teli kacajt, láttam rengeteg arcot boldogan mosolyogni rám. – Rombold le az utálat falait magad körül. Éljük túl ketten, együtt – emelte fel kezeinket magunk közé. – Higgy abban, hogy lehetünk külön, mégis együtt. Békésen – suttogta, arcán apró mosoly bujkált.

 - Te… Bízol bennem? – pillantok fel szemeibe, amikből végtelen szeretet és türelem tükröződik.

 - Mást nem tehetek. Nem különbözhetünk annyira… - hátrált fél lépést, kezemet erősebben szorítva. Gyerekek izgatott kiáltásait hallottam, vattacukor illatát éreztem, Szöult láttam egy Óriáskerék tetejéről, barátok pillantásait éreztem tarkómon. Megfordulva egy étterem kényelmes székén ültem, előttem fehérarany színben pompázó pezsgő, számban fűszeres csirke íze lappangott, lágy zene szólt a háttérben. – Ezt mind átélhetjük – csengett kellemesen fülemben Hongbin hangja, miközben élmények millióit láttam leperegni szemeim előtt. Síelés, vízipárbaj a barátaimmal, ejtőernyőzés, tetováltatás, esőben ázás egy felelőtlenség miatt. A sötétség lassan feladta a küzdelmet, szívem hevesebben vert, a harmónia tökéletes dallama átjárta minden porcikámat. A halvány ragyogás egyre jobban bekebelezett magába, mígnem Hongbin egy apró rántással teljesen magához húzott, ölelésével saját fényébe fogadva. A talaj megremegett alattunk, de talán csak szívem akart kitörni börtönéből. Lábaim remegtek, gyomrom hatalmasat bukfencezett, elmém feladta az ellenkezést.

 Saját ordításomra tértem magamhoz, tekintetem megállíthatatlanul cikázott mindenfelé, fel sem dolgozva a látottakat. Tüdőm szinte kifogyhatatlan levegőkapacitással ontotta magából az ordítást, hangszálaim minden erejüket megfeszítve tartották a tempót.

 - Ravi! – rázott fel két erős kar, tulajdonosuk hangja kétségbeesetten csilingelt.

 - Ezt… Hogyan… - néztem a fiú csokibarna szemeibe. – Miért tetted…? Hagyhattál volna ott megbolondulni… -suttogtam, hátamat a hideg csempének vetve.

 - De Te Én is vagyok. És neked csak egy esély kellett, érzem – simította hűvös tenyerét homlokomra.

 - Hogyan váltunk… Ketté?

 - Hongbin a halálán volt, majdnem megölted… Tennem kellett valamit… - motyogta egy számomra ismeretlen hang. – Nem tudtam, hogy ilyen hatással lesz, csak azt akartam, hogy Hongbin lenyugodjon. Hogy felébredjen.

 - Mit tett? – ráncoltam össze szemöldökömet.

 - Csak… Beadtam neki egy kísérleti gyógyszert, ami ezek szerint, alkalmas volt elválasztani kettőtöket.

 - Fájdalmas volt megszülni téged… - rogyott le térdeire Hongbin, fejét vállamnak döntve. – Mindenem sajog… Menjünk haza, aludnom kell… - motyogta, már szinte álomvilágába lépve. – Ne hagyj cserben, Ravi… - nézett fel rám utoljára, majd lehunyta pilláit, és egy nagyot szusszantva álomba zuhant.


***

     Ha van egy perced, KATT és értékeld a ficet! Tényleg csak egy perc, 4 kategóriában pontozunk, 1-5-ig. Külön tudsz minden ficet értékelni, de minden egyessel növeled az esélyed, hogy nyerj egy apróságot!~ (Kivétel: saját ficet tilos értékelni!)
     Ha több időd is van, a szerzők szívesen vennék, ha hagynál nekik kritikát.^^