Túlsó part [Ocelot]

   Szereplők: Mamamoo tagja, Solar főszerepben, Seventeen: Wonwoo, B.A.P : Daehyun és még kisebb szerepekre ezekből a bandákból.
   Korhatár: 18+
   Műfaj: hetero, háborús, romantikus

„Sürgősségi találkozó!” –olvasható volt mindenhol a területen, a hirdetőtáblákon és az iskolákban. S a plakáton jelzett időpont szerint el is kezdődött a találkozó.  Mint eddig minden évben, most is tartottak egy tájékoztatót az embereknek az akkori helyzetről és az új, most iskolába kerülő gyerekeket is felvilágosították, milyen világban is élnek most. A helyszínen sok ember jelent meg, ismerős vagy eddig nem látott arcok. Az előadást a város vezetője kezdte meg, akinek fia, Wonwoo.
- Mint tudják, a part ennek oldala harcban áll a másik part népével. Ez már évtizedek óta fenn áll. A pár évtizede történt háborúban kezdődött minden. Az északiak egy vírust próbáltak kiterjeszteni az ellenségre, így meggyengítve őket, ami a biztos győzelmükhöz vezethetett. Ám ez a vírus a menekülő katonákkal együtt ráterjedt a hátországra is. A csatát megnyerték, azonban a vírus terjedését nem tudták megakadályozni. A csata vezetői mind elhagyták az országot a rájuk leselkedő esetleges felkelések miatt. Egyedül Jung Seo Hyun maradt ott, aki a vírus egyik kifejlesztője volt. Ő volt az, aki kifejlesztette az ellenszert, de egyedül magának és feleségének adta be. Elment a fertőzöttek területére, ahol vizsgálatokat végzett. Ám új lehetőségeket látott meg. A társadalom számára károsakat. Rájött, hogy ha hadsereget képez a fertőzött emberekből, legyőzhet mindenkit, akit akar. Propagandába kezdett, azt hirdette, hogy a part túlsó oldalán élő emberek ismerik az ellenszert, de nem áll szándékukban beadni nekik, hiszen ők akarják uralni a világot. S az emberek hinni kezdtek neki. Néhány beteg embernek sikerült átjutnia a túloldalra felderíteni a terepet, ám néhányan kiszúrták őket furcsa létük miatt. Nyáron nagy fekete köpenyt viseltek, a járásuk lassú volt és akadozó, szemeik sárgán világítottak. Ennek eredményeképp az egészséges oldal rájött a túloldal tervére és egyből leverte az őket ért támadásokat. Seo Hyun érezve veszteségének szelét, feleségével életet adott egy fiúnak, aki felnőve folytatta apja hátrahagyott tervét. Nem sokkal később a vezető meghalt. Fia, egyik tervének kidolgozásának estéjén megismerkedett egy fiatal nővel, akiben a vírus még csak lappangott, s beadta neki az ellenszert, ám megesküdtette vele, hogy nem mondja el senkinek. Több év telt el, támadások csak elszórtan történtek, hiszen még nem sikerült kitervelniük a tökéletes támadást. Az élet őt is megörvendeztette egy fiúval. Jung Daehyun egészséges, erős, harca képes, és vezetőnek született fiúnak ígérkezett. Apja halála után ő vette át az irányítást, tökéletesíteni akarta a tervét. Azóta is ő a vezető, már régóta nem történt semmi féle támadás, annak szelét sem éreztük, ami nagyon kétségbeejtő. A népünk folyamatosan képzi katonáit, hogy ha háborúra kerülne sor, ne érjenek meglepetések. Fiam, Wonwoo, a jobb szakasz vezetője kitűnő kiképzést végez a fiatal katonajelölteknek. Remélem, minden ember segítségére számíthatunk. Egyelőre még semmi sem történik, de álljunk mindig készen. A legfontosabb, hogy ne essünk pánikba. Ha bármilyen kérdésük van, nyugodtan forduljanak Solarhoz, ő az, aki elkezdi a fiatalok önvédelmi oktatását. Nagyon segítőkész és megbízható. Köszönöm szépen a figyelmet! – hallatszott a történet. Az iskolások szemében felcsillant a megértés, végre tudják, hogy mi is a helyzet. Az emberek egyesével hagyták el a szobát, néhányan még megálltak beszélgetni egymással néhányan pedig, mint például a diákok kicsit ijedten néztek egymásra, hiszen belőlük fog válni a jövő katonaegysége.

- Nagyon örülök, hogy találkozhatok mindenkivel, aki vállalkozott arra, hogy megvédje a Part ezen oldalát, és megvédje ezzel együtt mind az itt élő embereket, mind a Part másik oldalán lévőket. Hívjatok Solarnak. – a fekete hajú lány hatalmas mosollyal köszöntötte az előtte lévő csoportot, amelyben szinte minden korosztályból voltak tanulók: kicsik, nagyon, óvodások, középiskolások. Sokszor tartották a lányt furcsának, amiért mindig, minden órát mosolyogva tartott, hiszen ki az, aki ilyen körülmények között is képes mosolyogni? Hát ő. Elmondása szerint az „emberiségnek” nevezett csoport csak akkor győzedelmeskedhet bármi felett, ha képesek emberek maradni az embertelenségben. Márpedig, ha a napok semmi másból nem állnak, mint a haláltól való félelemből, a rettegésből, a pesszimizmusból és a szürkeségből, akkor nem győzhetik le Jung Daehyunt és a seregét. Ha képesek szívüket-lelküket beleadni azért, hogy egyszer, majd évtizedek múltán jobb legyen az utókornak, akkor az sikerülni is fog. Lehet nem ő volt a legjobb, a legtapasztaltabb, mégis benne volt meg az, ami másban nem: a kitartás, az önbizalom, a pozitívum és a legfontosabb, a reménykedés. Remélte, hogy újra láthat valaki fontosat. Remélte, hogy újra átmehet a Túlsó partra. Remélte, hogy egy nap mindenki újra őszintén képes lesz mosolyogni.

– Kezdjük a legfontosabbal: ki ellen is kell megvédenünk magunkat? A válasz természetesen a Fertőzöttek ellen, de nem mindegy, hogy milyen stádiumban lévő egyeddel találkozunk. Azok, akiknek mindkét szemük sárga, a végső stádiumban vannak, ahonnét nincs visszaút. Rájuk a halál vár. Azok, akiknek félig sárga, félig barna szemük van, az átváltozás folyamatában vannak. Nagy általánosságban nekik is hasonló a sorsuk, mint az előbbieknek, de volt már olyanra példa, hogy nagy erőfeszítések árán ugyan, de képesek voltak visszafordítani a reakciót. És végül azok, akiknek szimplán a pupillájuk sárga, náluk nagyon kezdetleges ez az egész folyamat. Feljegyzéseink szerint ritkaság számban mennek az ilyen egyedek, így az egyik legfőbb célunk, hogy őket „begyűjtsük” és megtegyünk értük mindent, amit csak lehet. Ez ugye világos mindenkinek? – ahogy körbenézett a szíve majd’ megszakadt. A kicsik arcán rettegés ült, az idősebbekén pedig megvilágosodás. Rájöttek miért is barikádozza el magát az emberiség, miért sírnak szüleik nap, mint nap, miért kívánja mindenki, hogy visszajönne a régi idő. De ami a leglesúlytóbb volt számukra: ölniük kell.

- És… mi van akkor, ha egy olyannal találkozunk, akit ism…? – a kérdést feltevő lány nem tudta befejezni a mondandóját, ugyanis elsírta magát. Solar tudta jól, mit érzett. Neki is van valaki a Túloldalon, akiről tudja, hogy egyszer, amikor eljön az idő, meg kell ölnie. Egyik része szívesen megtenné, hogy védje az ittenieket, a másik része viszont inkább hagyná, had menjen, had élje azt az életet, ami adatott neki addig, ameddig tudja. Viszont reálisan kell gondolkozni. Nem számít ki van előttünk, ki nincs, ha a végső fázisban van, gondolkozás nélkül cselekedni kell.

- Azok, akik nem bírják az efféle megpróbáltatást most hagyják el a termet, azonnal! – tudja, hogy ha most nem lesz kemény és szigorú, akkor egy olyan csapat fog mögötte állni, akik lényegében egy öngyilkos akciót hajtanak végre. – Igen, megeshet, hogy olyan emberrel találkozunk ott, aki hozzánk közel áll. Igen, meg kell ölnünk. Igen, lehet, olyasvalakit végzünk ki a saját két kezünkkel, aki a világon mindennél többet jelent nekünk, de… de ez az egész rohadt dolog a túlélésről szól. Ölsz, vagy megölnek. Ha a Fertőzöttek lesznek fölényben, nem lesz többé az az emberiség, amit mi most ismerünk. A mai berendezkedés egy olyan önkényuralomba torkollik majd, ahol egy megalomániás őrült vezet zombikat csak azért, hogy kiélhesse agymosott vágyait. Kérdem én, mi a fontosabb nekünk: az, hogy a gyerekeink békében, egy olyan világban nőjenek fel ahol még csak gondolkozni sem kell azon „mikor kap el engem is?”, vagy az, hogy életben maradjon valaki, aki egyszer fontos volt nekünk? Ők is emberek voltak egykoron, most viszont se nem emberek, se nem állatok. Még csak a kettő között sem. Ők valamilyen olyan elkorcsosult lények, amelyeket egy beteg elme szült, hogy övé legyen minden. Aki nem kívánja ezt az egészet elfogadni mind ésszel, mind lelkileg, az most távozzon. Köszönöm. – eddig az egész terem tele volt, a lány beszéde után csupán a fele maradt meg a létszámnak. – Biztos mindenki bírni fogja? Az önvédelmi óra semmi azokhoz képest, ami rátok vár.

- Készen állunk! – felelték többen is határozottan. Solar elismerően bólintott egyet, majd elővette a dobozt, amiben a fegyvereket tárolták.

- A fertőzöttek legnagyobb ellenfele a meleg. Ezért van, hogy általában nyáron tartjuk a küldetéseinket. Minden töltény, folyadék, fegyver egy olyan speciális melegítőt tartalmaz, ami számunkra, Egészségesekre nem hat, ám számukra olyan, mint a sav. A fegyvereknél nincs különbség, kire hatásos és kire nem. Ha egyszer eldöntötted, hogy használod, nincs visszaút. Amint meghúztad a ravaszt el kell fogadnod tetted súlyát. Ezekben a pisztolyokban szokásosnak kinéző töltények vannak, ám amint bekerül egy Fertőzött testébe, máris tudja a dolgát. – a lány nem restellte megmutatni a tárgy képességeit. Az átlátszó babára célzott, amely egy üvegfallal volt elkülönítve a tanulóktól, a kis körre összpontosított, meghúzta a ravaszt, a lövedék egyenest az áldozat szívébe ment, ahonnét a meleg folyadék végig terjedt a testen, végül pedig apró cafatokra robbant. A döbbenet után egy tapsvihar fogadta az oktatót.

- Mielőtt még bármi mást bemutatna, honnét tudják, hogy a meleg ilyen hatással van a Fertőzöttekre? És, hogy egyes fegyverek tényleg bevállnak-e? – egy viszonylag jóképű fiú tette fel a kérdést.

- Kísérletek. Számos Fertőzöttet fogtak el az évek alatt és kísérleteztek velük. És mielőtt még bármit kérdeznél, mind az alanyok, mind a kísérletezők meghaltak. Előbbiek az embertelen körülmények miatt, az utóbbiak pedig saját kezük által. Aki egyszer bekerül a Laborba, nem fog sokáig élni. Beleőrül mind abba, amit ott lát, megtesz és átél. Remélem kielégítő választ adtam. – ezután senki nem mert egyéb kérdéseket feltenni, bőven elég volt az, amit az első órán hallottak. – Tényleg nagyon örülök, hogy egy újabb változásra vágyó csapatot taníthatok. Őszintén remélem, hogy mind felkészülnek addigra, amire menniük kell, és…

Még mielőtt befejezhette volna az órát, kinyílt az ajtó és egy vörös boríték, rajta sárga pecséttel, repült be azon egyenesen a sötétbarnahajú lány kezei közé. Tudta jól, hogy mit jelent ez. Eljött az ő ideje, átmegy a Túlsópartra.  Mikor kilépett az ajtón látta, hogy a gyerekek mosolyogva számolnak be szüleiknek miket is tanultak egyetlen óra alatt. Örömmel töltötte el, ám aztán ismét a levélre tekintett, lehajtott fejjel haladt végig a folyosón mikor meghallott egy köhögésszerű hangot és hátranézett.
- Látom te is megkaptad az értesítést. Hahh… Nem hiszem el, hogy egy nőt küldenek át a másik oldalra. – hangzott a gúnyos megjegyzés a férfitől. Solar erre semmit nem reagált, csak fejét rázva továbblépett, ám Wonwoo az útjába állt. -  Fogadok, nem tudnád magad megvédeni, ha szembe kerülsz egy Fertőzöttel, mint egy kislány meg fogsz futamodni.

- Látom most már, hogy minden magasabb fokozatban dolgozó ember milyen beképzelt… - jelentette ki lenéző hangnemben a lány, ami Wonwoonak nem tetszett.

- Látom, minden lány, aki csak is a kinézete miatt került jobb helyzetbe beképzelt. - nem is kellett több, a lány megfogta a vele szemben álló férfi karját és kigáncsolta, így az a földre került.
- Majd meglátjuk ki fog a végén anyuciért könyörögni. – majd megtörölvén a kezét, egy félmosollyal az arcán tovább állt, ott hagyván Wonwoot még meglepődött állapotában a földön. Egy szót sem tudott mondani, úgy meglepte az egész. De őszintén szólva, legbelül tetszett neki. Ilyen emberekre van szüksége a közösségnek. Akik ilyen magabiztosak és tesznek is valamit a közösségükért. Solar beérve az öltözőbe csak azon tudott gondolkodni, hogy hogyan lehet valaki ilyen arrogáns, ám gyorsan elhesegette gondolatait, hiszen voltak sokkal fontosabb dolgai. Hazament és összekészített mindent, ami az úthoz szükséges, fegyvereket, pisztolyt, kést, azon kívül ködszert és fertőtlenítőt esetleg sebek miatt, de mivel ezeknek szűkében volt elment a rendelőbe, ahol még szerezhet többet.
- Szia Wheein. – köszönt az akkor szolgálatban álló ügyeletes orvosnak.
- Szia, miben segíthetek? – mosolygott rá segítőkészen.
- Ködszer kéne még és egy kis fájdalomcsillapító, ha lehetséges.
- Igen, hallottam, hogy te is mész holnap a másik oldalra. – mondta miközben a polcokon kereste a tőle kért dolgokat. – ami azt illeti én is veletek tartok holnap, hiszen sok orvosra lesz szükség, sosem lehet tudni, mi fog történni. Tessék. – nyújtotta át az orvosságokat.
- Rendben köszönöm szépen. Holnap találkozunk. – köszönt el Solar. Tudta, hogy Wheein megfelel a feladatra, hiszen őt is kiképezték és nagyon ügyes bármilyen téren, így nem aggódik jelenléte miatt, sőt még meg is nyugtatta a dolog kicsit. Ismét hazafelé tartott, benyitott az ajtaján és egy fénykép felé tartott, ami a kandallón foglalt helyet. Az anyukájával volt rajta még mikor kicsi volt. Megfogta és elvitte az asztalhoz, ahová leült, öntött magának teát és csak nézte a képet. Eszébe jutott milyen boldogok is voltak régen, addig a napig. A napig, mikor anyukáját megkarmolta egy Fertőzött így átadva neki a betegséget, s emiatt átment a másik oldalra, mert nem akarta veszélybe sodorni egyetlen lányát, s azért is, mert tudta, hogy akkor még nem sikerült semmiféle gyógyszert kialakítani ellene. Egy könny csordult ki a szeméből, hiszen nem tudhatja, él e még vagy sem. De rögtön összeszedte magát, kezét ökölbe szorítva. „Még él, erősnek kell lennem, és visszahoznom ide!” hangzottak a gondolatok a fejében. Ezután elment aludni, hiszen tudta, hogy ki kell magát pihennie a következő napra. S elérkezett ez a reggel is. Már hajnalban hat óra körül gyülekeztek, mivel ki kell használniuk a Nap erejét, hiszen miután lemegy, kevesebb esélyük lesz. Nagyon sokan jöttek el, mind katonák, mind orvosok. Hajóra szálltak, s elindultak a Túlsó part felé. Mindenki szemében megcsillant a félelem szikrája, de tudták, hogy sikerrel kell járniuk, és muszáj átmenniük a közösségük érdekében.
- Emberek figyelem! – hallatszott a parancs. – Tudom, hogy féltek, de lehet nem lesz több esélyünk. Bárki, akit láttok, kinek sárga a pupillája fogjátok el és vigyétek a táborhelységre. Aki már a betegség további fázisaiban van, végezzétek ki. De nagyon legyetek résen! Attól, hogy nem túl gyorsak, nagyon okosak, tudják, már hogyan is tudnak elrejtőzni a napfény elől. Ha valakit megharapnának, megkarmolnának, az arcába köhögnének azonnal hozzátok őket is a telephelyre! Most mindenki ellenőrizze elhozott-e mindent, ellenőrizzétek a fegyvereiteket, meg vannak e töltve. Köszönöm a figyelmet, mindenki mehet a dolgára! – Wonwoo volt az, ő most a csapat vezetője. A Nap már kezdett feljönni, sugarai megcsillantak a hajó padlóján és a közelgő part fáinak levelein. Nem is kellett sok, meg is érkeztek.
- Rendben, ahogy megbeszéltük, a csapat ezen része a katonákkal megy elöl, az orvosok hátul felállítják a sátrakat és várják az esetleges sebesülteket. A legképzettebbek velünk tartanak, ha sürgős segítségre lenne szükség.  Solar, és a többi női harcos oldalról közelít hozzájuk. Mindenki kapott Walky Talky-t azon keresztül fogunk beszélni egymással. Akkor kezdjük, még mielőtt észrevennének minket. – minden úgy is történt, ahogy eltervezték. Ám azzal nem számoltak, hogy talán tudnak érkezésükről. Daehyun nagyon informált embernek számított, így tudta azt is mi fog történni, így ő is felállította hadseregét. Már legalább egy órája mentek a parton, megérkeztek a házakhoz, de minden túl csöndes volt, és ez vészjóslónak tűnt.
- Emberek, mindenki hall? Minden nagyon csöndes, lehet, tudnak a jöttünkről, mindenki legyen nagyon résen. – még alig mondta el, máris nyilak kezdtek záporozni feléjük. Körbe néztek, a házak tetejéről jöttek a lövések.
- Gyorsan, mindenki fedezékbe! Minggyu, a csapat ezen részével fedezzetek minket, ahogy látom mögéjük tudunk kerülni, értetted? – a fiú bólogatott és intett a többieknek. Wonwoo csapata elindult a házak felé, de meglepetésére Solar is odakerült valahogy. Csak kérdőn nézett rá, most nem volt idő a beszédre. A fák mögül ismételt lövések záporoztak, ám ezek más fegyverekből jöttek, nem nyilak voltak, hanem golyók. Néhány katona életét vesztette, ám nem állhattak meg.
- Seungkwang, fordulj! – kiabált rá a vezér, ennek eredményeképp sikerült kikerülni a támadást, s végzett a teljesen sárgán virító szemű lénnyel. Wonwoo intett társainak, s behatoltak egy házba, ahol egy kislány volt, pupillája volt csak sárga, így megkért egy férfit vigye fedezékbe és adja át az orvosoknak. Beljebb lépvén egy még fiatalabb lánygyermek volt, sajna végső stádiumban. A főnöknek sajnos nem volt más választása, mint elvenni életét. Nagyon utálta az ilyet, szereti a gyerekeket, és akárhányszor végeznie kell egyel, a lehasad a szívéből egy darab.
- Rendben, következő ház! – hallatszott a parancs ismét. Ám mikor kiértek a házból sortüzet nyitottak rájuk. – Fedezékbe emberek, vissza a házba! – ám ennek ellenére is sokan életüket vesztették, Solarral együtt két ház közé kerültek, ahol körülvették őket a végső állapotban lévő emberek. – Rendben, figyelj rám, tiéd a jobb oldal, enyém a bal, bármelyikünk látja, hogy a másik bajban van, segít neki, de csak akkor, hogyha ő maga nincs bajban. Menni fog! – majd egy kiabálással nekiestek a Fertőzötteknek. Késsel harcoltak, az ellenségnél is az volt látható.
- Mögötted! – kiabálta Solar, mire Wonwoo szembe fordult vele, Solar átnyúlt a férfi válla felett és egy speciális golyóval ellátott pisztollyal lelőtte a veszélyforrást. Most egymással szemben álltak, egymás szemébe néztek kicsit kimerülten. – Még hogy a lányok nem tudnak semmit. Jössz nekem egyel. – mondta mosolyogva, ám nem volt sok idejük, újabb támadások érkeztek mindkét oldalról, amiket sikeresen levertek. A csata több mint négy órán keresztül tartott, akkor kezdett csak csendesedni minden, így akik életben maradtak a táborhely felé vették az irányt. Nagyon sok sebesült katonát láttak el éppen. Körülbelül 20 embert sikerült begyűjteniük, akiknek van esélyük a gyógyulásra. Solar a sátrak között ment keresve valakit. Aztán ránézett Wheeinre, aki szomorúan rázta a fejét ezzel jelezve, hogy az anyja nem lett meg.
- Hány katonát vesztettünk? – kérdezte a fiatal parancsnok.
- Összesen 16-ot, uram! – hallatszott a válasz. Kicsit elkeserítette, de ez egy csata, ahol sajna ilyenek történnek, nem lehet kikerülni őket, mégis magát hibáztatta, hiszen mi lett volna, ha más tervvel áll elő.

Még mielőtt igazán besötétedett volna, és a Fertőzötteknek megjönne az igazi erejük a csapat összepakolt minden sátrat, felszerelést, hallottakat és az összegyűjtötteket. Visszafele egy nagyobb hajó szállította őket, hiszen kellett hely azoknak, akik mennek kísérletezni. Sokan voltak, akiknek ez volt az első küldetésük, így ők nem igazán tudták, mit kéne tenni, amikor hallják a kiabálásokat azoktól, akik egykoron emberek voltak. Mind Wonwoo, mind Solar rengeteg Fertőzöttel találkozott, és még annál is többet öltek meg, de egyikük sem tudta igazán, hogy milyen kínokat élnek át. Tisztában voltak azzal, hogy valamilyen kísérletet végeznek rajtuk, ám fogalmuk sem volt ennek a menetéről. Wheein viszont tudta. Ő szokta azokat kezelni és megfigyelni, akiket sikeresen megmentettek az átváltozástól, viszont ezt is hosszas könyörgés és megannyi szívesség és tartozás árán tudta megszerezni. Összesen kétszer vett részt Kísérletezésen, ám olyan mély depresszióba esett, hogy majdnem öngyilkos lett. Hosszas terápia után nyerte vissza régi énje egy részét, aki csupán annyit akart, hogy segíthessen másoknak.

- Szerencsétlenek. – motyogta magában, majd egy újabb üvöltés után fejhallgatóját elővéve hallgata a híreket a legújabb módszerről, miszerint a különféle gyógynövények és az azokból készített italok, ételek hamarabb visszahozzák az emberi lényüket azoknak, akiket elfogtak. Ő is hitt abban, hogy egy nap lesz egy szebb világ, ahol csupán egy influenzát kell kezelnie.

- Látni akarom a Kísérlet menetét! – jelentette ki Wonwoo határozottan apjának, aki bár mindennél jobban ellenezte, hogy a fia részese legyen ennek a folyamatnak, mégis úgy látta jobbnak, ha még most szembesül azzal, hogy leendő vezetőként mivel kell majd foglalkoznia.

- Legyen. A hajón végeztünk egy kisebb felmérést, és vannak kritikus állapotban lévők, valamint olyanok, akiket egyszerűbb beavatkozásokkal is megmenthetünk. Örülnék, ha az utóbbira mennél be

- Melyiket vezeti Dr. Bang? – apja nem válaszolt semmit, viszont ezzel többet mondott, mintha hazudott volna. Wonwoo nem törődve semmivel indult meg az alagsor felé, azon belül is a hátsó folyosó hetes számú műtőjébe.

Mindenki ismerte őt, így nem volt kérdés, hogy szó nélkül beengedik a mögé az üveg mögé, ahonnét a legjobb rálátása lesz a dolgokra. Dr. Bang egy jólképzett csapattal vonult be a műtőbe, ahol az asztalon már kifeszítve ott volt egy középkorú férfi. Pupilláiról percről percre terjedt át a sárgaság az egész szemére. Nem láttak sok esélyt arra, hogy megtudják menteni. Mindenek előtt a tapasztalt orvos több helyen is nyugtatót fecskendezett bele, érzéstelenítőt sosem használtak. Ha használtak volna, elvesztik a tényleges eredményeket. A nyugtató nem gyógyszer, hanem langyos víz. Ez nem öli meg őket, hanem legyengíti szervezetüket, viszont nem veszi el sem az érzékelését, sem az öntudatát. Bang egy viszonylag nagyobb kést fogott meg és metszette fel vele a férfi felsőtestét. Amint szétnyitotta az a belsőszerveit tanulmányozta, ahol egyes egyedül a lépénél és a májánál találtak jeleket arra, hogy átváltozzon. Nem rég elkezdtek dolgozni a műszerveken, amik lényegében gépek, viszont képesek olyan anyagokat termelni, amelyeket az adott szervek. Egy sterilizált edényből kivettek egy-egy műlépet és műmájat, amiket gondos odafigyeléssel helyeztek be a szenvedő alanyba.

Wonwoo már hozzászokott a gyomorforgató jelenetekhez, ám ő azokat általában hang nélkül kapja, hisz ölni csak egy pillanat, a műtét pedig órákig tartó kegyetlen kínzás. Tehát nem is a látvány keltett benne egy fajta undort és hányingert, hanem inkább az, amit hallott. Az állati üvöltés, ahol itt-ott előfordult egy-két emberi szó, mint a „ne” „hagyd abba” vagy a „ne ölj”. Egyik pillanatban a hasa émelygett, a másikban viszont a szíve szorult meg.

Miután minden orvos úgy találta, hogy az egyed szervezete viszonylag befogadóképes összevarrták a nyílást, és a végtagjaira tértek át. Találkoztak már olyan egyeddel, akinek ha levágtak bármilyen testrészét, visszanőtt. Ez általában csak a fejlett egyedeknél jelentkezik, de sosem lehet tudni, hogy Jung Daehyun milyen újabb beteges fajtáját fejlesztette ki a fertőzöttségnek. Bang nem volt a legtapasztaltabb az amputálásban, viszont egy másik orvos, Dr. Kim igen, így ezt a beavatkozást ő hajtotta végre. A férfit megszabadították bal kezén lévő ujjaitól. Nem akarták az egész kézfejét levágni, nehogy elvérezzen, ezzel ellentétben az ujjak eltávolítása egyszerűbb és kevésbé volt embertelen. Dr. Kim viszonylag régóta ezzel a csapattal van. Elődjei hónapok után véget vetettek életüknek, ő azonban már két éve műveli ezt a tevékenységet, így szinte meg sem kottyant neki az öt ujj levágása. Mielőtt bármi történhetett volna, elállították a vérzést és vártak. A férfi szeméből Nílusként folytak a könnyek, kibírhatatlan fájdalomtól mozdulni sem tudott, az egyetlen dolog, amit képes volt a testével csinálni, azaz üvöltés volt. Ám ez az üvöltés rosszabb volt mindennél: vérfagyasztó volt. Mindenki láthatta hogyan válik az ember egy elkorcsosult lénnyé, majd pedig maguk az emberek eldobnak minden erkölcsüket és úgy kísérleteznek velük, mint a tárgyakkal. Majdhogynem kedvük szerint kaszabolják őket úgy, mint ahogy a fodrász vágja a hajad, mikor annyit mondasz neki „csak egy keveset, kérlek”.

- Nem számít, mi történik Jeon Wonwoo, neked embernek kell maradnod. – suttogta magában, ezzel is mindenét erősítve. Félt, hogy elájul. Félt, hogy hányni fog. Félt, hogy szánalmasnak tűnik majd a felnőttek előtt. Félt, hogy szégyent hoz az apjára. Félt, hogy nem tudják megmenteni az ott fekvő embert. Rettegett attól, hogy egynap ő is hasonló teremtmény lesz majd.

Szerencsére nem fejlődött vissza semmije, így nem kellett azonnal megölni őt. Ahogy a mondás is tartja „a szem a lélek tükre”. Minden ott dőlt el, ha a fertőzésről volt szó. Ha képesek eltűntetni a sárga színt a szeméből, akkor hetek, talán hónapok kérdése, de meg fog gyógyulni. Dr. Bang egy szikével, injekcióstűkkel és kifeszítőkkel közelítette meg a pácienst. Először bal szemét rögzítette, pupilláján egy aprót vágott, mire abból elkezdett kifelé folyni valamilyen sárga folyadék. Egy apró mosoly csúszott az orvos és társai arcára, ugyanis ez azt jelentette, hogy ez a férfi élni fog. Mint ember. Mindkét szeméből kiszippantotta az összes sárgaságot, majd valami átlátszó folyadékot helyezett be, amitől a szembogara visszanyerte eredeti színét, a feketét. Bár még mindig sokkos állapotban volt az alany, tekintete hirtelen megváltozott. Eddig állatias vonásai voltak, most viszont újra hasonlított egy emberre.

- Köszönöm. -suttogta, majd bármilyen szer nélkül elaludt. Mind a nézők, mind a csapat tagjai hatalmas tapsviharban törtek ki, egyesek még ujjongtak is mellé. Wonwoo nem tudta mit mondjon. Gratuláljon, vagy elszörnyülködjön? Mindennél jobban tisztelte Dr. Banget, hiszen kiskora óta a férfi a példaképe, viszont most megingott ez a kép benne. Mielőtt bármi butaságot tehetett volna egy aprócska kéz ragadta meg, és vezette ki olyan gyorsan az alagsorból a friss levegőre, ahogy csak tudta. A fiú nem tudta beazonosítani elrablóját egészen addig, amíg ki nem értek a viszonylag világos udvarra és a fehérköpenyes lány a kezébe nem nyomott egy bögre gőzölgő teát.

- Ne mondj semmit. Ne kérdezz semmit. Ne gondolkozz semmin csak azon, amit ott láttál. Igen, undorító amit csinálnak, megvetendő. Legszívesebben én is itt hagynám ezt az egész kócerájt, ha lenne hova mennem. Viszont minden szörnyűség, kegyetlenség és embertelenség mellett képesek voltak arra, hogy valakit megmentsenek. Wonwoo-sshi, azt a férfit ott nem fogjuk többé „lénynek” titulálni, hanem „embernek”. Lehet nem fog olyan boldog életet élni, mint azelőtt, de nem is lesz egy társadalom által megvetett és kirekesztett figura, akitől mindenki retteg. Hidd el, minden rossz ellenére, jó kezekben van. – Wheein gyorsan, mégis viszonylag nyugodtan beszélt a fiatalabbal. Hasonló beszédet tartott neki, mint anno a pszichológusa. Ám most már tudja, hogy ezek a szavak nem üresek, jelentéssel bírnak. Hisz, visszahoztak valakit a halálból lényegében.

- Köszönöm, Noona. – mindössze ennyi volt, amit a fiú képes volt mondani. Szerencséjére egy pad volt alatta, máskülönben a földre rogyott volna. Sokkos állapotban volt. Megkérdőjelezett mindent, amit csak tudott: a pozícióját, az örökségét, a tudását, az életét. Ám hosszas töprengés után megértette az orvosnő szavait. Valaki, aki eddig kitaszított volt, nem lehet teljesen boldog, de talán képes lesz arra, hogy újra úgy éljen, mint mindenki más. – Nem érdekel, mibe kerül, de megmentek mindenkit. – jelentette ki. Wheein erre csupán rámosolygott és megsimította a hátát.  Sokáig csak ültek egymás mellett, amíg meg nem hallottak egy gyermek kacajt, és egy olyan nevetést, amit ezer közül is felismernének.

Solar levetette harcos öltözékét, helyette egy kényelmes melegítőben és egy elnyűtt pólóban játszott egy kislánnyal, aki pöttyös nadrágot és sárga felsőt viselt. Mindkét lány haja pálmafa-stílusban tornyosult az ég felé. Úgy tűnt, hogy a csöppség kergeti valamivel a nagyobbikat.

- Yaah, Minseo-ah, ne gyere közelebb! Ez a kedvenc pólóm. – látszott Solar-on, hogy igazából nem próbálkozik elmenekülni, előbb-utóbb úgyis hagyja a kicsinek, hogy elkapja.

- Solar unnie, de hát én csak széppé akarlak tenni! – kacagott tovább Minseo.

- De hát én már így is elég szép vagyok. – válaszolt vissza egy eltorzított arc keretében, mire a kislány még jobban nevetni kezdett.

- Majd most! – kiáltotta, és megtalálva Solar arcát berúzsozta szinte minden egyes pontját, így a lány másodpercek múlva vörös fejjel nevetett a földön, ugyanis a kisebbik rajta ült és csikizte őt.

- Menj oda! – noszogatta Wheein Wonwoot.

- Minek társulnék én azzal az izével ott? -nézett undorodva Wonwoo az éppen egy elefántot utánzó Solarra.

- Akit Te „izének” nevezel, az a legjobb barátom. – ütötte meg a fiú vállát. – És egyébként meg azért, mert akkor képes leszel elfelejteni a történteket. Solar, ha másra nem is jó, arra igen, hogy elterelje az ember gondolatait, amikor azok kínozzák őt.

- Nincs az a pénz, amiért én…

- Solar, Minseo, nézzétek, ki van itt! – Wheein nem engedte, hogy a fiú befejezze mondandóját, helyette felkeltette a két leányzó figyelmét.

- Wonwoo Oppa! – Minseo szemei csillogni kezdtek, amint észrevette a fiút. Ha van olyan, hogy egy hat éves kislány szerelembe essen, akkor ennek a mintapéldája Minseo volt, aki tetőtől talpig bolondult a vezető fiáért. – Gyere, játssz velünk! – ült fel a fiú ölébe.

- Nem lehet kicsim, most más dolgom van. – simította meg buksiját és adott rá cuppanós puszit.

- Wheein-ah, nincs nálad valami, amivel le tudom szedni ezt az izét az arcomról? – futott a padhoz Solar is.

- Szerintem hagyd így. Legalább egy fokkal szebb vagy. – gúnyolódott vele Wonwoo.

- Oh, Wheein-ah, Te is hallottad ezt? Mintha valami sípolt volna? Lehet beszorult valahova egy mókus? Egy nagyon idegesítő mókus.

- Yaa, neked nem tanítanod kéne? Meg mondjuk edzeni, hogy ne nyírjanak ki az első adandó alkalommal? – hogy a lány biztosan észrevegye oldalba bökte, mire abból kijött egy apróbb nevetés, de gyorsan felvette pókerarcát.

- Wheein, Minseo, tényleg megkéne néznünk azt a mókust. Kezdek aggódni érte, már jobban sipákol, mint azok az animált kis izék.

- Na jó, tudod kivel szórakozzál! Tessék, ezzel lemoshatod a szépségedet! – egy másodperc törtrésze alatt történt az egész: Wonwoo Wheein-nek adta a kislányt, majd a bögréjének a tartalmát Solar arcába öntötte.

- Ezért most megöllek! – kiáltotta hisztérikusan a lány, végül kergetőzni kezdtek a hatalmas udvaron. Solarban a düh mellett, egy apró jól eső érzés is volt. Míg Wonwoo-nak tényleg sikerült elterelnie a saját gondolatait. Ezen túl bármi rossz történjék vele, egy dolog fog az eszében járni: hogyan hozhatja kellemetlen helyzetbe a Solar nevű egyedet.

Eközben a túloldalon Daehyun forrt a dühtől, ám mégis egyfajta elégedettség töltötte el.
- Azt hitték, hogy keresztbe tudnak nekem tenni? – kezdte mondandóját. – El se hiszem, hogy megfordult a fejükben az, hogy győzhetnek ellenem. Fogadok, hogy sokkal több emberüket vesztették most el, mint amennyit én. De akkor is, hogy mertek megtámadni, mikor én még csak szikráját sem mutattam annak, hogy támadást indítsak ellenük?! – mérge a tetőfokára hágott miközben ezeket a szavakat mondta.
- Drágám, nyugodj meg, simán le fogjuk őket győzni, már csak egy kis idő kell, hogy tökéletesítsd apád tervét. – állt mellé barátnője, Hwasa, miközben Daehyun hátát simogatta egyfajta megnyugtatásként. Hwasa eleinte csak azért volt Daehyunnal, mert ő megígérte neki, hogy ha mellette marad és segít neki, megkapja az ellenszert, és hogy addig sem fog rosszabbodni az állapota, ám a sok együtt töltött idő után ez szerelemmé alakult át.
- Köszönöm, te mindig tudod, mit kell mondani – mondta nyugatabb hangon. – Emberek! Vissza a kutatóközpontba! – utasította embereit majd barátnője felé fordult. – Hwasa, menj el a városba és értesítsd az ott élő tudósokat, hogy azonnali hatállyal jöjjenek ide. Nem veszíthetünk több embert. – morogta a foga alatt, a düh, amit emberei vesztése miatt érzett még mindig ott lappangott benne. Ezután hazament. Kinyitotta a szekrényét és kivette belőle a konyakot, azzal próbálta magát nyugtatni, miközben apja által a falra felragasztott térképet nézte, amin az általa elfoglalt területek voltak. Mióta Daehyun lett a vezető még csak kisebb területeket tudott magáévá tenni, ami szintén zavarta, hiszen nem haladt a tervek szerint. Ismét a fejébe szállt az alkohol, mostanában sajnos sokszor nézett a pohár fenekére, hiszen egyre jobban kicsúsztak a dolgok a kezei közül. Lefeküdt egy kis időre, s mire felébredt a tudósok, akik még az első stádiumban voltak, meg is érkeztek. Fogadta is őket a hadiszálláson, s már szemléltette is a további tennivalókat.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar ideértek. Hogy ne húzzam az időt, kezdeném is. Fel kell gyorsítanunk a folyamatokat, és még erősebbé tenni a szert. Két hetet kapnak.

- De hát uram, ez lehetetlen ilyen kevés idő alatt! Ha meg is csináljuk, semmi sem biztosítja, azt, hogy a mellékhatásoknak nem e lenne esetleg halálos kimenetele.
- Az engem nem érdekel, ha meghalnak! Így is több embert tudhatok majd a csapatomban, mint ahányan meghalnak. Kér hét múlva kérem az eredményeket! Most mehetnek. – ezzel a kijelentésével a kutatók egyenként hagyták el a helyiséget, mindegyik szemében a kétség látszott. Nem értették, mégis hogyan kérhet ilyet valaki, mikor ő is tudja, hogy ez egy lehetetlen küldetés. De hogy ne essen bajuk, muszáj lesz teljesíteniük, hiszen az ellenszer az ígért fizetés számukra.
- Daehyun, – lépett mellé Hwasa – nem gondolod, hogy egy kicsit sokat kérsz tőlük? Te is tudod, hogy ez teljesíthetetlen, bár ha sikerülne, egy akkora sereget tudnánk toborozni, hogy letöröljük a mosolyt a másik oldal vezetőjének arcáról.
- Nem! – tört ki a kicsit részeg állapotban lévő emberből. – Most menj innen, gondolkodnom kell! – kiabált rá a lányra, aki tudta, hogy ilyenkor egyedül kell őt hagyni, így mindenkinek jobb lesz. Szerette őt, mégis ott volt a szíve legmélyén a kihasználtatottság érzete. Tudta, hogy hamar elveszti a türelmét, és hogy csak az uralomra akar törni.

Az Egészségesek oldalán eközben a hajó visszaért, s biztonságban ki is kötött, s mindenki hazafelé ment, volt, aki a kórházba további ellátásokért. Ám Solar nem így tett. Egyből az edzőterembe sietett, hiszen ha meg akarja találni anyját, még erősebbnek kell lennie. Körülbelül délután háromkor ért oda, s már este 11 órát ütött az óra. A melegtől már majdnem összeesett, de csak ment tovább és tovább. Kezdte a bemelegítéssel, aztán boxolásra ért át, majd az önvédelmi fogásokat vette át újra és újra. Hirtelen minden elsötétült. Valaki lekapcsolta a villanyt.
- Értem én, hogy edzeni szeretnél, de gondolj a portásra, neki is haza kell mennie a családjához. – hallatszott a megjegyzés az ajtó felől.
- És neked nincs senki, aki vár rád ezen órákban? – szólt vissza Solar. A kérdést kikerülve válaszolt a férfi.
- Miért vagy még mindig itt ilyen későn? – szólalt meg ismét, s kezdett kirajzolódni az arca a férfinak, igaz a hangja alapján már sejtette, hogy ki lehet az.
- Wonwoo, kérlek, kapcsold fel a villanyt és hagyj edzeni. – adta a tudtára a szándékait.
- Pihenned is kell, hiszen ki tudja, mikor is kell újra átmennünk és fáradtan nem vennénk semmi hasznodat. – mondta majd átnyújtott egy, az automatából hozott teát az előtte álló lánynak.
- Köszönöm szépen. – mondta illedelmesen, de kicsit furcsának tűnt neki ez a gesztus.
- Köszönöm a mait, ha nem szólsz talán én sem tudtam volna visszatérni a csapattal. – mondta ki végül.
- Ugye tudod, hogy ezzel nem egyenlítesz ki? – mondta felhúzott szemöldökkel Solar, miközben a férfi arcát fürkészte.
- Tudom, tudom, bár reménykedtem, hátha.- mondta mire Solar vállon ütötte mosolyogva. Hirtelen nem is hitte el, mit hallott.
- Héé, ez fájt! – játszotta a sérültet a vezető.
- Szeretnéd, meg tudni mi is az igazi fájdalom? – kezdte nem komolyan vehető fenyegetését egy félmosollyal, miközben kezét ökölbe szorította Wonwoo arca előtt.
- Nem, elhiszem, hogy erős vagy. De menjünk, a portás dolog tényleg nem volt hazugság. – majd nevetve gyorsan kifutottak az épületből. – De tényleg, köszönöm szépen a mai napot, nem is tudom, hogyan tudnám megköszönni.
- Majd ha eljön a pillanat, te is játszhatod a hőst, megmentve engem. – jelentette ki a lány miközben elindult hazafelé. – Most már mehetsz haza te is, nem szorulok kísérőre. – utasította.
- Veszélyes napokat élünk, lehet, most jön majd el a pillanat, mikor visszafizethetem kedvességed. Szóval, miért is voltál még ilyen későn is bent? – vonta kérdőre.
- Nem hiszem, hogy tudnod kéne, de mivel tudom, hogy nem fogsz békén hagyni így elmondom. Mint mindenki más, embereket akar menteni, de hogy őszinte legyek, én legfőképp az anyámat keresem, aki régen átkerült a Fertőzöttek oldalára. – kezdte történetét.
- Ohh, nem is tudtam, mi történt vele? – kérdezte kicsit szomorú hangnemben. Solar így hát elmesélte mi is történt, mikor kisebb volt még.
- És veled mi a helyzet? – kérdezett vissza, hiszen nem igazságos, ha csak ő osztja meg élettörténetét.
- Az anyukámmal? – kérdezett vissza – Ahogy látom megérkeztünk. – vágott saját szavába.
- Ez nem igazságos, el kell mondanod! – förmedt rá a lány kíváncsisággal a hangjában.
- Már későre jár, és fáradtak vagyunk, majd máskor. – szólt vissza, s elindult visszafelé, miközben a lánynak háttal állva integetett neki. – Jóéjt! – kiáltotta még vissza a távolból.
- Hahh, nem hiszem el, ez a fiú. – jegyezte meg az orra alatt miközben vette elő a kulcsát, hogy kinyithassa a lakásába vezető ajtót. Igaza volt már, későre járt, és ma nagyon sok minden történt, mindenkinek az lesz a legjobb, ha pihennek, hiszen tényleg nem tudni, mikor érheti őket a következő támadás.

- A következő MeH159374, Kim YooJung. – a cella előtt egy fehér ruhás és maszkos férfi állt. Lenézően tekintett le a nőre, kinek ruhái rongyosak voltak, ő maga pedig piszkos. Túlságosan jó szervezete és egészsége miatt a fertőzés csupán a legapróbb jeleit mutatta nála, még évek múltán is. Tudták, hogyha van valaki, akin tesztelni lehet egy újabb fázist, az ő. Ha a szer azonnal hat nála, megtalálták azt, amivel az egész emberiség a lábuk előtt heverhet majd. A nő nem szólt egy szót sem, nagyot sóhajtott és ment a kísérletező után. Kezein és lábain csörögtek a láncok, szemeiből potyogtak a könnyek. Nyakában ott lógott egy szívalakú nyaklánc, amely lányára emlékeztette és arra, hogy ő még él, egészséges és boldog életet élhet anélkül, hogy itt kéne szenvednie. Ha őt ugyan meg is ölik, de a lányát nem kapják el, még van esély a jövőre. Mielőtt belépett a műtőbe lehunyta szemét és arra a jellegzetes mosolyra gondolt, ami mindig ott ült a lánya arcán kisbaba kora óta. „Legyél boldog, kicsi YongSun.” – gondolta, majd felfeküdt az asztalra. Kezeit, lábait és fejét lekötözték, hogy még véletlenül se tudjon elszökni. A gőzölgő zöld folyadékkal teli fecskendő vészesen közeledett felé, ám nem ért el, ugyanis egy ajtócsapódás zavarta meg a folyamatot.

- Mi a faszt csinálsz te nyomorult? – Jung Daehyun. A Túlsópart vezetője és királya volt az, aki megzavarta a beavatkozást. De minek? Miért néz ki olyan dühösnek és ingerültnek? Amit YooJung eddig hallott, minden egyes kísérletet örömmel és büszkeséggel töltve nézett végig. Akkor most miért van itt?

- Uram, csak akkor tudunk olyan hatásos szert létrehozni, ha ezen a nőn gyakorlunk. Így is úgyis az lesz a vége, mint mindenki másnak, hát akkor meg miért várjunk addig, amikor jó célokra is fel lehet használni? – az orvos felsorakoztatta szerinte jó érveit amellett, hogy végre kivégezhesse YooJungot. Ám ezzel csupán annyit ért, hogy Daehyun szemei még nagyobb dühben forogjanak, mint azelőtt.

- És én még azt hittem, te vagy az egyik legjobb. Tévedtem. – egy másodperc alatt történt, hogy a király a szoba egyik sarkából a másikba ment, és szorította a falhoz a férfit. – Ha ez a nő meghal itt és most, mindennek vége. Neked, nekem, az évtizedes terveknek. Tényleg most akarsz mindent elrontani? Mert én nem. Szükségünk van arra a lányra, és csak úgy tudjuk megszerezni, ha ő életben marad. És tudod miért? Mert a kettejük egyesítése olyan dolgokat hoz létre, hogy nem kell félnünk a haláltól. Addig élünk, ameddig tudunk. Annyi szolgám lesz, amennyit akarok. Annyi ember fog dicsőíteni, amennyit akarok. Annyi embert taposhatok a földbe, amennyit én akarok! És te mindezt meg akarod akadályozni, csak mert évek óta nem teljesedett ki Kim-ben a Fertőzés? Mégis miért? Talán a pozíciómra pályázol? Talán hátba akarsz szúrni? Válaszolj!

- N-n-nem Uram, semmi ilyenről nincs szó! – a férfi minden büszkeségét félredobva térdelt a földön és könyörgött vezetőjének.

- Ugass, kutya! – utasította.

- Micsoda?

- Azt mondtam, ugass! – rúgta meg azt, aki egy perccel ezelőtt még az ő oldalán volt. – Még egy kutya is hasznosabb nálad, hülye kis féreg. – Daehyun elővette a fegyverét és kivégezte a férfit, akinek a meleg hatására felrobbant az egész teste, így a műtő csupa vér volt, itt-ott emberi maradványokkal. YooJung most még jobban sírt, mint mikor idáig hozták. Nem engedheti, hogy a lánya is hasonló sorsa jusson, mint ő. Inkább a halál, mint Jung Daehyun. – YooJung, kedvesem, ne aggódj, nem esik semmi bántódásod, amíg engem látsz. Az már más kérdés, hogy amint látod a lányodat is, aggódhatsz.

- Egy szörnyeteg vagy! – mondta a nő a férfi szemébe nézve, mire ő egy vérfagyasztó nevetés hallattatott. – Kisgyerekként olyan aranyos voltál. Én tényleg azt hittem sikerül jó útra terelni téged.

- YooJung, nem egyszer elmondtam neked, hogy mit gondoltam az akkori agymosásról. Ha akkor Jeon WooHyun nem rabol el és küld el egy pszichológushoz, akkor lehet, most nem lennénk itt. Tudod, régebben sok embert csuktak be bárhova, csak mert valaki bolondnak titulálta őket, holott semmi bajuk nem volt. Ám amiatt, hogy mindenki úgy bánt velük, olyan körülmények között amilyen ott volt, elhitték magukról, hogy azok, amik. Ez aztán tényleg szimpla pszichológia. Úgy kezeltek, mint egy közveszélyes őrültet, aki bármelyik pillanatban megölheti őket. Kérdem én, egy hat éves hogyan tudta volna meghúzni a ravaszt? Hogyan lett volna képes akkora erőt kifejteni, hogy egy harcban leszúrjon bárkit? Akkor még nem akartam semmit, csak azt, hogy ne bántsanak, és ne ítéljenek el. De nem, muszáj volt bezárni egy szobába, ahol nap, mint nap a tükörbe néztem és azt láttam, hogy egy szörnyeteg pillant vissza rám. Nem én akartam ilyen lenni, Ti tettetek azzá, ami most itt áll előtted. Úgyhogy, ha van bárki, akit okolni szeretnél a kialakult szituációért, okold magadat és azt a köcsögöt, aki a másik oldalon parancsolgat.

- Sajnálom, Daehyun… -suttogta a nő. Ő tényleg nem akarta, hogy azt tegyék a fiúval, amit akkor tettek. Valahányszor felmerült a terápia kérdése ő volt az egyetlen, aki beszélgetni akart vele és nem bántani. Mindenki más meg akarta ölni. De miért? Ő csak egy gyere. Egy gyerek nem tehet semmiről, amit előzőleg a szülei rontottak el.

- Késő bánat. Hwasa, kísérjük vissza YooJungt a szobájába.

- Hölgyem. – a szőke hajú lány gyilkos magassarkújának kopogása majdnem ijesztőbb volt, mint az előbbi fecskendező. Fehér kesztyűben volt, így biztosan nem mocskolja be semmi a kezét, ami nem oda való. Az anyát is láncánál fogva rángatta le az ágyról. – Oppa, menj, és keress egy új szakértőt, aki segít neked megvalósítani a terved. Én meg keresek valakit, aki feltakarítja ezt a koszt, amint visszakísértem Ms. Kim-et.

Hosszú percekig csöndben haladt a két nő egymás mellett. Nem szóltak egy szót sem, csak hallgatták a többi fogoly jajgatásait, sírásait és könyörgéseit. Sokan voltak, akik közel voltak a halálhoz, rajtuk ugyan segített a Fertőzés, hisz nem haltak meg, viszont konkrétan félholtak voltak: gondolat és érzelem nélküli bábuk. Illetve voltak, akik szinte egészségesek voltak, nekik ugyancsak átok volt az egész procedúra, amit végig csináltattak velük. Végül visszaértek a nő cellájához.

- Azért kérlek, menj majd biztosra, hogy amint itt lesz a lányod, nem szeret bele Daehyun-ba. Ő csak is az enyém, senki másé. – Hwasa úgy beszélt, mintha az emberi érzéseket lehetne befolyásolni. Bár, egyikük sem látta sok esélyét annak, hogy Solar bármilyen érzelmet tápláljon Daehyun iránt, csakis gyűlöletet. Daehyun őrült, ki tudja, mi történik vele, amint megalkotja a Tökéletes Művet? Hwasa tényleg mindennél jobban szerette a fiút. Tisztában volt a lelki-, idegi- és mentális problémáival, segítette őket kezelni és kordában tartani – hisz ő maga is pszichológusnak készült – ám állítása szerint akkor a legszerethetőbb, amikor a fiú se tudja, hogy éppen mit csinál, elveszett és útmutatásra van szüksége. Nem kétséges, bár az őrület nem olyan, mint az influenza, hogy egy tüsszentéssel tovább adjuk, Daehyun mégis megfertőzte Hwasát és az elméjét. De hát nem ez a szép szerelem? Két őrült a rózsaszín ködben. És Hwasa éppen ettől félt: mi lesz, ha a lány is őrült lesz és ellopja azt, aki a világot jelenti neki? Ez nem történhet meg. Éppen ezért kell mielőbb megölni a lányt is és az anyját is.

- Miért csinálod ezt? Olyan sokra vihetted volna… - mondta neki YooJung.

- Mert mindenki elhagyta. Senki nem látta szívesen. Össze volt törve. Nem láttad akkor a szemeit, amikor visszatért ide, és a pusztulás fogadta. Én igen. Akkor eldöntöttem, hogy megvédem és mellette leszek. Az más kérdés, hogy akkor nem kalkuláltam bele a szerelembe esést, de így alakult. És éppen ezért megteszek mindent azért, hogy valóra váljon az álma. Most pedig kuss legyen, nem szívesen tárgyalok olyanokkal, mint amilyen te vagy. – fejezte be hűvösen mondandóját a lány, és határozott léptekkel eltűnt.

- Egy hét. Pontosan ennyi idő maradt addig, amíg megkezdjük az idei utolsó hadjáratot a Túlsópartra. Ezáltal Önöknek is ennyi idejük maradt, hogy felkészüljenek a csapatukkal a harcokra. Mindenre számítani kell. Legfontosabb szabály: aki egyszer elveszett, az nem tér vissza. Értve vagyok? – Jeon Woohyun tartotta a megbeszélést azoknak, akik az egy hét múlva esedékes csatára ki lettek választva. Gondosan válogatta ki őket és rakta őket csapatokba. Egy valamibe azonban biztos volt: a fiát biztonságban és élve akarja tudni, éppen ezért egy olyan embert osztott be mellé, akiről tudta, hogy még a szart is képes kiverni azokból a szörnyekből.

- Jeon Wonwoo és Solar. Ti ketten vagytok az Alfa Csapat, azaz a legerősebb. Ha ti elestek, ami remélhetőleg nem történik meg, azonnali visszavonulót fújunk a csapatoknak. Ám törekedjetek arra, hogy erre ne kerüljön sor. A következő csapat pedig…

Solarnak több okból kifolyólag is leesett az álla. Egyszer a megtiszteltetéstől, hogy ő lett az idei Alfa, végre elérte azt, amire vágyott. A másik pedig a hitetlenségtől. Soha nem gondolta volna, hogy pont Wonwoo-val lesz egy csapatban. Minek? Nem elég nagyfiú, hogy vigyázzon magára? Neki is megvan a saját csapata, ahogy a fiúnak is, így már csak ránézésre lehetett tudni, hogy két különböző világról beszélünk. És amúgy is! Senki ne emlegesse őt egy lapon azzal a nyápiccal, ő ezerszer jobb alfa!

- Ha meg mersz halni, megöllek! – jelentette ki Solar az első közös megbeszélésükön.

- Akkor már nem lenne teljesen mindegy?

- Nem, mert én felelek érted.

- Álljunk meg egy pillanatra. Tudtommal a leendő Vezetővel beszélsz, aki számításaim szerint a legerősebb mindenki közül. Egy kicsivel több tiszteletet.

- Azért ne szálljon el veled a ló. Nem vagy olyan nagyszerű, mint ahogy azt hiszed. Legalábbis addig nem, amíg engem le nem győzöl. – jelentette ki a lány, mire a következő pillanatban azt fogta csak fel, hogy a tatamin fekszik, ugyanis valaki kigáncsolta.

- Egy-nulla. – Wonwoo arcán egy fölényes mosoly terült el, ahogy lenézett a meglepett lányra. Nem kellett kérnie senkinek, Solar egyből vissza is támadt. Egy nagyon hosszú menetet vívtak puszta kézzel, egy-két bal-; és jobbhorog, rengeteg rúgás és övönaluli ütések, amikre egyikük sem számított a másiktól. Habár legalább már egy órája verekedtek, egyikük sem fáradt ki. Amolyan „még is” morál volt bennük. Ha ez egyik feladja, akkor majd ő is. Majd ő megmutatja a másiknak, hogy mennyivel jobb. Ameddig a másik nem esik össze, ő sem fog. – Egész jó vagy, de ezt figyeld! – Wonwoo hirtelenjében egy hatalmasat rúgott Solar hasába, mire kikerekedtek a lány szemei, repült egyet hátra, a földön gurult egy párat, végül pedig mozdulatlanul feküdt. Wonwoo elégedett volt önmagával, hogy meg tudta mutatni a legjobb harcosnak a csapatban, hogy nem semmirekellő, férfias és harcra képes. Ám ez az öröm hamar elszállt, ugyanis a lány a földre szállása óta nem mozdult meg. Csak feküdt ott, mozdulatlan, mint egy darab kivágott fa, úgy tűnt, mintha levegőt se vett volna. Wonwoo pánikolt. Eddig még nem nagyon vesztett el számára fontos embereket, de most megijedt, hogy mi van, ha megölte Solart. Nem a gyilkolástól félt, hanem attól, hogy a lány nem lesz mellette a harc során és nem fogja tudni így támogatni. – Hé, Solar, hallasz? Kelj már fel! Nem is volt ez olyan nagy rúgás, ezt még egy Fertőzött is túléli, nehogy már rajtad kifogjon. Solar! Solar, ne hülyéskedj, ébredj már fel! – Wonwoo szerint a fiúk nem szoktak sírni, ám ő most túlságosan is közel állt hozzá. A mozdulatlan testhez futott, lökögette, pofozgatta a lányt, hátha segítene valamit. Az újraélesztés legegyszerűbb módjával próbálta felébreszteni, azaz a mellkas kompresszióval, ám miután nem látta, hogy hatásos lenne, megemelte a lány állát és készen állt a szájon át való lélegeztetésre. Hiszen az nem csók, hanem egy mód arra, hogy megmentsen valakit. Nagy levegőt vett és hajolt a lányhoz, ám mielőtt bármit tehetett volna az eddig kifejezéstelen arc elmosolyodott, kipattantak Solar szemei és egy pillanat alatt fordított a helyzetükön: most a fiú feküdt a földön, ő a csípőjén ült, kezeit pedig nyaka köré fonta. Pár másodperc múlva pedig a nyaktörés technikáját utánozva mozgatta kezeit a fiú szeme előtt.

- Egy -egy. – hajolt előre Solar, így barna hajkoronája eltakarta arcukat. – Megmondtam, hogy nincs nálam jobb. Első lecke: soha ne higgy egy nőnek, amikor harcoltok. Mindegyik át fog vágni. Még akkor is, ha az élőhalott. Úgy, hogy… most meghaltál. – suttogta a fiú fülébe, mire azt kirázta a hideg. Nem tudta, hogy a halál gondolatától, a lány selymes hangjától és kellemes illatától, vagy esetleg mindegyiktől.

- Hát ti mit csináltok? – kukucskált be Solar haja alatt Wheein mosolyogva.

- Éppen most öltem meg a leendő Vezetőt. – kuncogott Solar, még mindig a fiún ülve, aki úgy általánosságban mindentől vörösebb lett, mint a legszebb szál rózsa a virágos kertben. A lány ezt észrevéve megcsipkedte a fiú arcát, miközben furcsa hangokat adott ki. – Mitől lettünk ilyen vörösek, hmm? Csak nem attól, hogy legyőzött egy lány? Haha, legyőztelek! Győzedelmeskedtem feletted! Akkor most ki fog megvédeni kit? – Amíg a lány örömódáját énekelte, izgett-mozgott a fiún, aki érezte, hogy ha egy óvatlan pillanatban hátrébb megy, a másik olyanba ütközik bele, ami a földbe tiporná büszkeségét.

- Szállj már le rólam! -megelőzve minden bajt, lelökte magáról a lányt és kiviharzott a teremből.

- Hát ennek mi baja? – kérdezte Solar értetlenül, Wheein pedig sokat sejtetően kuncogott. Nem elég, hogy egy bizonyos helyen izgatott lett, vagy hogy a szíve éppenséggel annyira kalimpált, hogy szüksége lett volna egy pacemaker-re, hogy visszaállítsa a normális szívverését, de még a gondolatai is ide-oda cikáztak. Miért esett kétségbe, amikor a lány nem mozdult? Miért lett nehezebb a szíve, amikor belegondolt, hogy nem láthatja újra és emiatt ő a hibás? De miért lett könnyebb, amikor meglátta a mosolyát? Miért gondol arra, hogy szívesen megcsókolta volna, ha Wheein nem lett volna ott? Miért érez késztetést arra, hogy magához ölelje, és azt mondja neki „soha többet ne csinálj ilyet!”? Egyszerűen csak miért érez bármit is Solar iránt? Egészen eddig lenézte, akkor most miért tűnik nagynak a szemében? Amíg át nem mentek a Túlsópartra, meg nem mentette, majd nem látta az életet a szemében azt hitte, hogy bolond és haszontalan, viszont… viszont most, hogy kezdi megismerni úgy igazából, teljesen átértékelte azt, amit eddig látott. Mindenki máshogy éli túl a háborút. Sokan a depresszív oldalát választják, ám néhány merész, csak úgy, mint Solar, próbálják egyben tartani magukat és nem engedni a borzalmak vonzásának. Lehet neki is inkább így kéne élnie, és akkor egy olyan vezető lehet belőle, akit nem félelemből tisztelnek, hanem elismerésből? Talán… talán ha így élne, biztonságot jelentene az embereknek, és nem csak egy személyt, aki parancsolgat, szentbeszédet tart, de nem tesz semmit. „Nem tudom mi vár ránk egy hét múlva, de én más leszek, mint az apám. Küzdeni fogok az emberekért” – mondta magának, megkereste a csapatát és gyakorolni kezdtek Solar csapatával együtt.

A maradék napok, amik visszavoltak a csatáig egy szempillantás alatt elteltek. Aki tehette nem csinált mást, mint készült lelkileg és testileg. Sokan igénybe vették a „lélekerősítőt”, amit Solar tartott a maga kedves, mégis szigorú formájában. Mindenki kiválasztotta, melyik fegyver úgymond a legkedvesebb neki, hisz ha nem képesek együttműködni az eszközzel, és kiismerni azt, veszett ügy az egész és percek alatt a saját vesztüket okozhatja. Természetesen nem most volt a divatbemutatók ideje, így mindenki egységes fekete ruhát viselt, bal karjukon egy-egy fehér galambbal. A ruhák természetesen golyóállók, bár Daehyunt ismerve képes volt arra, hogy olyan erősségű lényeket alkosson, akik secc-perc széttépik ezeket a ruhákat. Ám mivel legjobb védekezés a támadás, ezért mindenki felvette ezeket.

- Tisztelt harcosok! Azon kívül, hogy sok sikert kívánok maguknak, tudniuk kell, hogy mi itt leszünk. Ha elbukik a társuk, esetleg megsérülnek, de sikerül megmenekülni, vagy az Alfa csapat elesne, jöjjenek vissza a hajóra, mi itt fogunk várni. A sebesülteket először apróbb csónakokkal szállítjuk haza, majd amint úgy tűnik, hogy meg van mindenki, elindítjuk a hajókat is. Ne feledjék, miért harcolnak most: a békéért, a szabadságért, a jövőért! – a hajóra szállva minden hajóskapitány elmondott egy hasonló beszédet az utasoknak. Mindenki máshogy mondta el, ám egy lényegük volt: tudatni az emberekkel, hogy biztonságban vannak.

- Solar, gyere egy kicsit. – hívta félre Wonwooo társát.

- Mi az, megint veszteni akarsz? – ütögette meg a lány a fiú vállát, de ő csak szomorúan nézett a lány szemébe. – Yaa, Jeon Wonwoo. Ne nézz így! Nem érted, hogy mind élve fogunk visszatérni? Ez az éves nagy csatánk, amikor annyi embert gyűjtünk, amennyit csak tudunk, és arra összpontosítunk, hogy őket megmentsük. De ha Te, a leendő vezetőnk sem bízol a hadműveletben és embereidben, akkor ne hidd azt, hogy azok, akik ott ülnek, bíznak a győzelemben és mindenüket beleadva harcolnak majd. Ne gondolj a halálra egészen addig, amíg az nem néz veled szemben! Gondolj arra, milyen érzés lesz egy olyan világot vezetni, ahol nem kell többé félnünk a csatáktól. Gondolj arra, hogy neked is van valaki, akit meg akarsz menteni! Értve vagyok? – Wonwoo nem válaszolt semmit csupán magához szorította a lányt, majd észrevétlenül a nyakába szúrt egy apró chip-et, amivel szemmel tudja tartani minden lépését. Habár Solart meglepte a fiú hirtelen ölelése, mivel szerette az emberek közelségét, ezért nem csak simán viszonozta az ölelést, de bátorítólag meg is paskolta a fiú hátát.

- Ti ketten! – hallották meg Wheein kedves, mégis aggódó hangját. – Ti is igyátok meg ezeket. Hatásos a karmolások és harapások ellen. – az orvos átadta a két harcosnak a védőgyógyszereket, majd megölelte mindkettőjüket. – Amint vége ennek az egésznek, hárman úgy be fogunk zabálni, hogy a következő harcig meg sem fogunk tudni mozdulni. Megértettétek?

- Igen is, Asszonyom! -szalutált Solar mosolyogva, majd a következő pillanatban megállt a hajó. Megérkeztek.

Az Alfa csapat kezdte a környék feltérképezését. A csapatvezetők kisebb alcsoportokba osztották az embereket, és tőlük kértek helyzetjelentés, miszerint mennyire tiszták az egyes területek. Mivel még minden csendesnek bizonyult, ezért jelzést adtak a többieknek, hogy jöhetnek. Ezzel a jelzéssel hét csapat, összesen pedig kétszáznyolcvan ember indult el azzal a céllal, hogy nyerjenek. A Nap még csak most kelt fel, viszont érezték a csontjaikban, hogy valami rossz közeledik feléjük. Több falut jártak át, ám nem találtak semmi mást, mint egy-két holttestet és ürességet. Viszont egyszer csak egy farkasüvöltést hallottak, majd megfordulva egy farkasfalka nézett velük szembe. Mindegyikük szeme sárgán világított.

- Még állatokra is kiterjesztette a szert? Undorító. – suttogta maga elé Solar.

- Tudom, hogy nem erkölcsös állatokat bántani, de… végezzétek ki az összeset! -adta ki a parancsot Wonwoo, mire, aki tehette észrevétlenül végezte ki az állatokat, akik egymás után estek el bármilyen védekezés nélkül. Bár Wonwoo mindig is félt a nagytestű kutyáktól, pláne a farkasoktól, a falkavezér amikor odalépett hozzá, valami olyat látott, amit még soha. Az állat hullajtott egy könnycseppet, vonyított egyet és készen állt arra, hogy a fiú lelője. Megtette. Az állat most véresen, mégis megkönnyebbülten fekszik előtte. „Ez az elmebeteg tényleg nem veszi észre, hogy mennyit árt az önkényuralmával?” -gondolta magában.

A farkasokat maguk mögött hagyva mentek egyik faluból a másikba, egyik városból a másikba. Sehol senki. Mi lelte ezeket? Rendben van, hogy nappal van, de ennyire sosem gyengültek még le. Szinte már majdnem unalmas volt ez az egész menet, pedig mindent átnéztek: pincéket, padlásokat, rejtett lyukakat, fatörzseket, bokrokat, árkokat, gödröket, csatornákat és szobákat, ám semmi. Mintha hirtelen kihalt volna az összes Fertőzött.

- Mingyu, találtatok valamit? – kapcsolta be Wonwoo a WalkyTalky-t, és érdeklődött egy másik csapat vezetőjétől.

- Mindjárt ott vannak nálatok, készüljetek! – a fiú olyan gyorsan hadart, ahogyan csak tudott. Az ő emberei már rég harcoltak az új típusú Fertőzöttekkel, akiket ezerszer nehezebb legyőzni.

- Figyeljetek, mert bármikor megt-! -figyelmeztette volna a többieket Wonwoo, mikor egy fa tetejéről valaki leugrott egyenesen egy katonára, akit azonnal darabokra marcangolt. Ha volt már számukra olyan pillanat, hogy rettegtek, az nem volt semmi ehhez képest. Míg az előző típus megtartotta emberi mivoltát, ezek szinte már tényleg rosszabbak voltak a zombiknál. Testük olyan barna volt, mint a sár, itt-ott piros, sárga és kék foltok voltak rajtuk. Szemük pedig egy olyan árnyalatú sárga volt, amilyet még életükben nem láttak. A harc közben úgy érezték, hogy lehetetlen, hogy egy ennél is súlyosabb fajtájú fertőzést hozzon létre Daehyun. Míg az előzőeket egy golyóval simán megölték, most legalább hármat kellett elhasználniuk, ami ezáltal igen csak megfogyasztotta a készleteiket. Bár a Fertőzöttek sokkal kevesebben voltak, mégis olyan erővel bírtak, hogy három ember alig bírt el velük. Nyáluk és vérük savas hatással bírt, így ha csak egy csöpp is elérte az emberi bőrt, azt azonnal szétmarta. Senkinek nem maradt meg az időérzéke, így fogalmuk sem volt arról, hogy mennyi idejükbe telt legyőzni a lényeket, csak annyit tudtak, hogy a Nap tüzesen sütött, viszont még úgyis olyan erősek voltak, mint az előző „széria” tagjai este.

- Mingyu, minden rendben van? – Wonwoo sorban felhívta a csapatkapitányokat. Egy-egy nagyobb kő esett le szívéről, mikor mindegyikük felvette. Holott rossz hír érkezett bőven: összesen huszonkettő harcost vesztettek el. Erről értesítették a hajón maradt orvosoka, akik szintén csoportokba rendeződve igyekeztek a holtakért, hogy mielőbb hazaszállítsák őket. Valamint akinek olyan sérülése volt, ami gyors ellátást igényelt, kezelték. – Mondom a felállást. A légifelvételek alapján az erdő felé vannak a veszélyesebb területek, ahol nagyobb a támadásveszély, a mezőkön, ahol ugye nincs megfelelő mennyiségű árnyék, nem akkora. Nagy része a csapatnak ezekre a területekre megy. Minden házat, gyárat, legkisebb egérlyukat kutassatok át. Ne feledjétek nem az a legfőbb célunk, hogy gyilkoljunk, hanem az, hogy annyi Fertőzöttet kapjunk el, amennyit csak tudunk. Solar és én megyünk az erdő közepébe, ami egy pirossal jelölt zóna, feltehetőleg ott rejtőzködik Daehyun. A többiek a naposabb, mégis erdős területeket kapják meg. Sok sikert mindenkinek! – utasította Wonwoo az embereket. Összesen nyolc két-három fős csapatok széledtek szét különböző irányba.

Nem értették hogyan, és miként, de viszonylag sok embernek kinéző Fertőzöttet találtak még, akik gyakorlatilag könyörögtek azért, hogy elvigyék őket. Voltak olyanok, akik azonnali halált kértek, ugyanis családjuk, barátaik az új szer miatt meghalt, mivel nem bírta befogadni azt a szervezetük. Nem tehettek mást, de őket azonnal agyonlőtték. Viszonylag sok még át nem változottat találtak. Valószínűleg ezek a területek azok, ahova Daehyun nemrég terjeszkedett, így még nem tudta az összes embert a csatlósává tenni. A jelentéseket, és a számokat hallván mind Solar, mind Wonwoo megnyugodtak egy kicsit és bátrabban haladtak az erdő közepe fele.

- Bármi történjék, nem hagyjuk cserben a másikat. – jelentette ki Wonwoo.

- De még mennyire, hogy nem. – szorította meg Solar társa kezét.

Percek múltán elértek ahhoz a bizonyos helyhez, majd még mielőtt hiányolhatták volna a Fertőzötteket egy egész gyűrű alakult ki körülöttük, ami lényegében sarokba szorította őket. Mindketten elővettek mindent, és hátat fordítva egymásnak várták a támadásokat. Ám az nem érkezett meg.

- Mi van ezekkel? Nem érek rá egész nap. – türelmetlenkedett Solar. Várt még pár percet, így amikor támadni akart a lánc megszakadt és egy hosszú barna hajú személy lépett be a körbe. Testét piszkos, egykoron fehér ruha takarta el, kezein és lábain láncok, arcát haja eltakarta. Mindketten úgy látták, hogy különbözött eddig minden általuk látott egyedtől. A nő egyre közelebb lépegetett, a lehető legkisebb lépéseivel, de fejét még véletlenül sem emelte volna fel. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megtett egy lépést.

- YooJung, nem hallottad a lányodat? Nem ér rá egész nap! – Daehyun alakja szinte megvakította a két vezetőt. Bár nem látták mások auráját mégis érezték belőle a gonoszságot és a halált. Belépője nem volt mindennapi, tekintettel arra, hogy a fehérruhás nő hátába rúgott, aki ennek következtében a földre rogyott. – Kim YongSun, nézd csak ki van itt! – Solart régóta nem szólította senki az igazi nevén, így ez is szíven szúrta, hát a látvány, ami akkor érte, amikor Daehyun a hajánál fogva húzta fel a nőt a földről, így az egyenesen szembe nézett vele.

- Anya… -suttogta a lányt, mire Wonwoo szeme a négyszeresére kerekedett.

- Solar, ne csinálj semmi hülyeséget. Gondolkozz! – a fiú megpróbált mindent, hogy visszahozza a lány ítélőképességét, de nem hatott semmi. Solar eldobott mindenét és fejvesztve rohant édesanyja felé, ám ebben megakadályozták a Fertőzöttek, akik lefogták őt. Mire Wonwoo felfogta, hogy mi is történt körülötte, ő is azoknak a lényeknek a szorításába került.

- Eresszetek! Ott van az anyám, nem értitek?! Az Anyám! – kiáltotta Solar, és minden próbálkozása ellenére kudarcba fulladt a terve, hogy kiszabadítsa magát.

- Olyan jó újra látni téged, YongSun. – mosolygott Daehyun.

- Ne merj így hívni! Én Solar vagyok! – feleselt.

- Jó, akkor Solar, üdv a birodalmamban. Hogy tetszik?

- Undorító.

- Köszönöm a bókot. – mosolygott Daehyun. – És neked, kedves Wonwoo hogy tetszik?

- Ha bántani mered… -kezdte, de egy ütés félbeszakította őt.

- Egyszer akarok csevegni veled, akkor sem engeded. Látszik, hogy apád fia vagy. – cüccögött a Túlsópart királya. – De ne aggódj, biztosíthatlak róla, hogy bántódása fog esni.

- Add vissza Anyát! – ordította Solar teljes torkából.

- Örömmel. Viszont lenne egy-két feltételem.

- Bármit megteszek, csak had legyek vele együtt újra! – jelentette ki Solar felelőtlenül. Daehyun viszont csak erre várt.

- Ne tedd YongSun, nem szabad! Ez az ember maga az Ördög. Ne add el neki a lelked, kérlek! Felejtsd el, amit itt láttál és térjetek vissza Wonwoo-val a főhadiszállásra és ne gyertek ide többé! -könyörgött az anya lányának, de mintha meg se hallotta volna.

- Hadd halljam a feltételeket. – nézett Daehyun szemébe a harcos.

- Megengedem, hogy anyáddal legyél, ameddig akarsz, csupán annyit kell tenned, hogy a kísérleti alanyunk leszel. Semmi többet!

- Nem fogod bántani anyát?

- Nem.

- Visszahívod a csapataidat?

- Azonnal. – mondta, majd megnyomott egy gombot, amiből egy éles hang hallatszott, majd kiáltások és hirtelen sokan lettek.

- Elfogadom a feltételed! – jelentette ki Solar, mire Daehyun szinte a nyakába ugrott a boldogságtól. Ismét azt az őrült kacaját hallatta.

- Ne! – kiabálta az anyja és Wonwoo is egyszerre.

- Viszont engedd el őt! – mutatott Solar a társára.

- Muszáj? – a lány nem válaszolt semmit, csupán két kezét kiszabadítva nyaka köré tekerte ujjait. – Jó, menjen. – engedelmeskedett.

- Nem megyek innét sehova. – jelentette ki Wonwoo. Solar villámsebességgel futott a fiúhoz, és nyomta meg azt a bizonyos jelzést, ami azt jelentette, hogy az Alfa csapat megbukott. – Megőrültél? -kérdezte Wonwoo a hangos sípolás közepette, ami mindenki fülét bántotta.

- De mész! Emlékszel, azt mondtam, hogy tartozol nekem egyel, amiért az előző küldetésen megmentettelek? Hát most rendezheted a tartozásod: mond mindenkinek, hogy megöltek.

- És szerinted lesz bárki, aki ezt elhiszi?

- Lesz! Wonwoo, tudod milyen az, amikor egyedül élsz, nincs melletted senki, aki a szülőd? Neked ott van az apád, és valószínűleg még sokáig ott lesz. Én hosszú évek óta várok arra, hogy még utoljára megölelhessem az anyámat. Kérlek, menj el. – Wonwoo-ban ismét ide-oda cikáztak a gondolatok. Nem tudta mi lenne a legjobb: maradni és rávenni ezt az idiótát, itt előtte, hogy gondolja meg magát, vagy engedelmeskedni neki? Solar látta a zavarodottságot a fiú szemében, így megadta neki a lökést. Szó szerint. Minden erejével kirángatta a Fertőzöttek gyűrűjéből, és ellökte magától. – Solar mától halott! – jelentette ki.

Wonwoo nem tudott mit tenni, a sípok még mindig szóltak, nem tudta már visszavonni. A lány, aki tartotta mindenkiben a lelket egészen eddig szomorúan hátat fordított neki és eltűnt a Fertőzöttek mögött. Egy olyan világba csöppen bele, ahol a Pokol vár rá, de legalább az édesanyjával lehet. Nem. Nem engedheti ezt meg. Olyan sok ember van, akit már visszahoztak. Őt is képesek lesznek. Megmenti Solart, az anyját és megmutatja Daehyunnak, hogy ki is az igazi Vezető. Egy férfi sosem sír. Kivéve, ha a lelke apró darabokban van, és legszívesebben meghalna. Könnyes szemekkel érte el a hajót, ami kész volt az indulásra, csak vártak, hátha visszatérne valaki. Amikor meglátták Wonwoot boldogan éljenezni kezdtek. Ám utána még mindig vártak. Várták Solart, hogy ő is jöjjön. A fiú most már zokogva vánszorgott fel a fedélzetre.

- Wonwoo, hol van Solar? – lépett oda hozzá Wheein.

- Meghalt. – innentől kezdve senki nem szólt egy szót sem. Nem gondolták volna, hogy csapatuk egyik harcosa eleshet. Volt, aki kétségbeesetten ment oda a fiúhoz és kérdőre vonta, igaz-e, amit mondott, volt, aki szeméből könny csordult ki, és volt, aki megpróbált visszamenni megmenteni, de visszatartották.
- Hogy lehet az, hogy legalább a holttestét nem hoztad vissza? – rimánkodott egy nő a tömegből, mire Wonwoo fejét felemelve, halkan válaszolt.
- Sajnos a Fertőzöttek teljesen körbevettek minket, amikor érte akartam indulni elém vágtak, s mire észbe kaptam, el is vitték. Próbáltam elhozni, de sajnos nem tudtam. Sajnálom. – majd fejét ismét lehajtva felment a hajóra és parancsba adta mindenkinek, hogy szálljanak fel és induljanak vissza. Tudta, hogy most erősnek kell lennie, nem mutathatja ki mások felé a gyengeségét, hiszen ő a vezető, tőle várják a támogatást, rá néznek fel és követik. Ám volt egy ember, aki tudta, hogy a fiú hazudik. Régóta ismerte már, meg tudta mondani mikor mond igazat. A hazafelé vezető úton be is kopogott hát szobájába.
- Gyere be. – utasította a férfi.
- Szia, tudom, hogy most nem vagy a legjobb állapotban, egyikünk sincs. Egy nagyon értékes embert vesztettünk ma el, legalábbis mindenki ezt hiszi, de tudom, hogy tévednek.  – Wonwoo nagy szemekkel nézett a lányra, meglepettség tükröződött arcán. – Szóval mond el, mi is történt valójában. – követelte.

- Wheein. Az történt, amit kint is elmondtam mindenkinek. Nagyon sajnálatos a helyzet, de ez van. Elvesztettünk egy csodás katonát, de nem állhatunk meg emiatt, sok más értékes embert is elvesztettünk ma. Folytatnunk kell. – utált hazudni, de megígérte a lánynak, hogy ezt teszi majd. Tudta, hogy van esély megmenteni. Még élnie kell!
- Miért hazudsz nekem? A legjobb barátnőm! – kelt ki magából, szinte már zokogott.
- Sajnálom. – mondta elhalkulva, mire a lány megfordult és az ajtót becsapva kiment a szobából. Wonwoo ökölbe szorította a kezét, s remegett a dühtől, amit Daehyun iránt érzett. Az a démoni teremtés ki tudja, mit fog majd vele művelni, milyen kísérleteket végez majd el rajta. S a szenvedés, amit majd átél. Ennek a gondolatnak a hatására beleütötte a kezét a falba, ami egy jókora nyomot hagyott, keze megzúzódott. Aztán eszébe jutott a chip. A chip, amit észrevétlenül Solar nyakába ültetett. Még van esély! Még megmentheti! Egyedül akart mindent megoldani, hogy senki másnak ne essen bántódása. Nem szeretne még több embert elveszíteni. De még kellett egy terv. Tudta, hogy egy jó terv kidolgozása nem egy perc, így sajna a lánynak még várnia kell pár napot. Érezte, ha Solar meglátja, azonnal visszaküldi, nem szeretné, ha bárki is érte menne az életét kockáztatva. De Wonwoo bármit meg tett volna, hogy visszahozza őt az anyjával együtt. Az a lány valamit tett vele. Valamit, amit nem tudott megmagyarázni, amit még sosem érzett. Szerelem? Nem lehet, hiszen még alig ismerte. De tudta, hogy meg szeretné védeni bármi áron, megóvni bármilyen nehézség is kerül velük szembe. Elővette hát a számítógépét, amin nyomon tudta követni hol is lehet Solar. Szerencsére volt egy szinte tökéletes tértképe, amit a korábbi hadjáratok után tervezett.

Miközben ő a monitorról kísérte figyelemmel lépteit, addig Solar lábára és kezére láncokat tettek, mint a rabszolgákéra, előtte anyja ment. Nagy megkönnyebbülés töltötte el, hiszen édesanyja, akit több éve nem látott, életben van. Ám mégsem volt teljes az öröme, hiszen nem tudta mi is vár rá. Körbevették őket a Fertőzöttek, Solartól minden fegyvert elvettek, nehogy bármilyen támadást indítson ellenük. A láncok nehezek voltak, de próbált az erejéhez mérten sétálni tovább a hosszú úton, fáradtságot és félelmet nem mutatva. Ám anyja nagyon könnyedén lépkedett, ami szomorúsággal töltötte el, hiszen ez azt jelenti, hogy mindig ezt kell hordania és már megszokta. Ebbe még belegondolnia is fájt a lánynak. Anyja olyan soványnak és fáradtnak tűnt. Ki tudja, miket is műveltek vele itt. Körülbelül három kilométeres séta után megérkeztek egy börtönnek kinéző helyre. A bejáratnál őrök voltak, mind beöltözve, fegyverrel a kezükben. Mikor odaértek meghajoltak uralkodójuk előtt. Mikor beléptek undorító bűz csapta meg a lány orrát. Bele sem mert gondolni, mi lehet a forrása. Minden nagyon sötét volt, az ablakokon rácsok voltak, a plafonról csöpögött a víz. Beléptek egy szobába, ahol megállították őket.
- Öltöztessétek át, bármit tesz, ami ellenkezésre utal, csak tegyétek a dolgokat. – utasította az ott lévő embereket majd kiment a szobából. Mikor bezárult az ajtó a lányról szinte letépték a golyóálló fekete ruhát. Próbált ellenkezni, mire kapott egy ütést az arcába. A három férfi végigmérte a lány testét. „Mocskos állatok” gondolta magában, majd ráadtak egy fehér hálóingszerű ruhát, aztán ismét megindultak, ahol Daehyun csatlakozott hozzájuk. Megálltak egy páncélajtó előtt, a Vezető kereste a kulcsot, majd megtalálva a zárba illőt, kinyitotta azt. Sikítások hallatszottak, egy folyosón mentek végig, ahol cellák voltak, benne a kísérleti személyek. Volt, aki a rácshoz rohanva próbálta őket elkapni, volt, aki remegve hátra húzodott a sarokba. Nem sokkal később megálltak egy cella előtt, s kinyitották azt. Leválasztották az anyjához kapcsolódó láncról és belökték őt.
- Remélem, tetszik, itt fogsz élni életed végéig. – mondta egy gúnyos mosollyal az arcán Daehyun. – Tovább! – majd meglökte az előtte álló anyát.
- Hová viszik? Ne merjék bántani! – futott a rácsokhoz Solar.
- Ő egy másik helyre kerül. – jelentette ki érzelemmentes hangon majd tovább indultak. Solar a falnak nekidőlve lerogyott a földre, térdét a mellkasához húzta, miket kezeivel átkarolt, fejét a lábára hajtotta, ám egy hang megzavarta.
- Szia. – szólt egy ártatlan hang a mellette lévő cellából. – A nevem Moonbyul. Te Solar lehetsz. Már sokat hallottam rólad.
- Szia, igen én vagyok az. Hogy érted, hogy sokat hallottál rólam? – kérdezte a lányt.
- Sokat mennek itt el ezek a dögök, és van, hogy megemlítik a nevedet. – a válasz hallatára elkezdett gondolkodni. Vajon mióta tervezik ezt az egészet?
- Te mióta vagy itt? – érdeklődött a lány iránt. Örült, hogy van valaki, akivel lehet beszélgetni, hiszen ha nem tudna senkivel szót váltani, abba előbb-utóbb bele is őrülne, nem is beszélve a kísérletekről.
- Már nem is tudom. Az elején még számoltam a napokat, de volt, hogy több napig eszméletlenül feküdtem itt, így felhagytam vele. De körülbelül két éve lehet. Kint mi történik? A Napot sem tudom, mikor láttam utoljára. – hallatszott a válasz.
- Sajnos nem túl rózsás a helyzet. Próbálunk minden első stádiumban lévő embert átvinni a mi partunkra, hogy meggyógyíthassuk őket. Sajnos egyre kevesebb embert találunk, és a mi embereink is fogynak, de ígérem, hogy minden rendben lesz! Ki fogunk jutni innen! – amint kimondta ismét nyílt az ajtó, s kulcscsörgés hallatszott. Két férfi a cellája elé lépett és kirángatták őt onnan. – Mit akarnak? Hová visznek? – ám kérdésére semmilyen válasz nem érkezett. Lassan egy tágas térbe értek, aminek a közepén egy műtőasztalszerűség volt. Oda is vezették, aztán erőszakkal ráfektették és kikötözték mind a lábait és kezeit és egyaránt, nyakára is szíjat helyeztek. Lépteket hallott, amik felé közeledtek.
- Mégis mi ez? – hallatszott hangjában a kétségbeesés.
- Remélem, kényelmesen fekszel. – mint kiderült Daehyun lépkedett felé. – Mint mondtam, ahhoz, hogy anyádat életben tartsd, kísérleteket fogunk rajtad elvégezni. Először kisebbeket, aztán egyre durvábbakat, szóval jól teszed, ha nyugton maradsz. – erre a szóra egy nagy tűt látott megcsillanni nyaka mellett, de mielőtt reagálni tudott volna, bele is fecskendezték az anyagot. Eleinte nem érzett semmit, aztán pár másodperc után égető érzés töltötte el a testét, mintha belül meggyújtották volna. Fájdalmában csak sikítani tudott. A fájdalom okozta sokktól viszont elájult, ami rá nézve lehet, hogy jobb is volt. Mikor újra kinyitotta a szemét ismét a cellájában volt, hallotta, hogy a nevén szólongatják.
- Solar, Solar, hallasz? Solar? – hallatszott a már ismerős hang. Erre lassan kinyitotta a szemeit, karjaival megtámasztotta magát, s fejébe kegyetlen fájdalom nyilalt.
- Igen, hallak. A fejem viszont nagyon fáj, mi ez? Meddig voltam eszméletlen?
- Körülbelül tegnap óta. Nem sokkal, hogy elvittek vissza is hoztak, azóta meg sem mozdultál, azt hittem, hogy esetleg… - ám nem fejezte be a mondatot. Nem akarta befejezni. Végre van valaki, akivel nem érzi magát magányosnak és reményt nyújt, nem lehet, hogy elveszítse.
- Köszönöm. Nem tudom, mit tettek velem ezek a férgek. El sem merem képzelni, hogy az itteniekkel milyen szörnyűségeket tehetnek. – ezután már nem beszélgettek többet. Solar egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, nem csak a rettenetes fejfájás miatt, hanem a gondolat miatt, miket művelhetnek anyjával. Az elkövetkező napokban ismét elvitték egy-egy kísérletre. Úgy tűnt ez egy véget nem érő folyamat lesz számára. Enni sem nagyon evett, s emiatt le is fogyott és ereje is híján volt. De erősnek kellett maradnia, ha szerette volna anyját biztonságban tudni. Egyik nap Moonbyul ismét beszélgetést kezdeményezett vele, ami felkeltette a figyelmét
- Solar figyelj. Amióta itt vagyok figyeltem, hogy mi történik itt és van egy ötletem. Bár nem biztos, hogy jó is. A lényeg az, hogy minden nap kétszer járnak erre az őrök, amíg elviszenek egy-egy embert. Ez 5 órás közönként történik. Kint, ha jól emlékszem 10 őr található egészen a kijáratig, ahol aztán az a két biztonsági őr védi a bejáratot. Ugye az ételhez fa evőeszközöket kapunk, amiket van, hogy elfelejtenek visszavenni, így a megmaradt darabokból kifaragtam egy késszerűséget. Így ha esetleg megkísérelnénk kiszabadulni, lenne fegyverünk. – hozta fel ötletét. – Ám sajna semmi sem biztosítja, hogy kint nem támadnak majd meg. -folytatta, ami gondolkozásba ejtette a fal másik oldalán lévő lányt. Nem butaság, amit mond, de tényleg semmi garancia nincs a sikerre, és ha elkapják anyját is megölik vele együtt, így ezzel is számolnia kell.
- Az anyámhoz vezető utat nem tudod?
- Ő egy ajtóval van arrébb, a két férfi, akik járkálnak itt, őrzik a kulcsot minden cellához, és ajtóhoz. Ha őket kiiktatjuk lesz esélyünk.
- Úgy tűnik, tudsz egyet, s mást erről a témáról. – ült ki egy mosoly az arcára, amit sajna Moonbyul nem láthatott, hiszen sötét volt és egy fal választotta el őket egymástól. A még általa sosem látott lány nagy erőt adott neki, s most ő kapott reményt. – Ha megtesszük, minél hamarabb kell, nehogy olyat tegyenek velünk, ami teljesen szétroncsol. – ám ahogy befejezte a mondatát, sajna a két Fertőzött ismét megjelent és most az újonnan szerzett barátján volt a sor. Solar nem tudta mennyi idő telt el, de több órának tűnt még visszahozták, ő is eszméletlen volt. Körülbelül két nap telhetett el, mire meghozta a döntést. – Moonbyul, tegyük meg. Még ma véghez kell vinnünk.
- Rendben! – a lány hangjában hallatszódott a boldogság szikrája. – Akkor átadom az egyik kést. A két őr körülbelül egy óra múlva jöhet. Álljunk készen.

Mindeközben Wonwoo a tervén dolgozott éjjel-nappal. Nem lankadhatott egy percre sem a figyelme. Ám egyre jobban elbizonytalanodott, hogy tervét egyedül véghez tudja-e vinni. Az eltelt napokban az elveszett emberek, köztük Solar temetése is megtörtént, amin nem vett részt. Nem tudott volna ott állni, látva a többi ember fájdalmát, mikor ő tudja az igazságot. A laptopján lévő térkép szerint megtudta, hogy Solar a kísérleti laborban van és minden második nap viszik el. Úgy gondolta, hogy következő nap ejti meg a kiszabadítási akciót, így hát el is ment a fegyvertárba éjszaka, és a rendelőbe esetleges sérülések miatt, ám mikor belépett az ajtón ott találta Wheeint, aki megfordult az ajtó nyikorgása miatt.
- Tudtam, hogy jönni fogsz, így már előkészítettem mindent. – szólalt meg átnyújtva egy dobozt a fiú felé, aki kikerekedett szemekkel nézett rá. Lebukott, de mégis hogyan? – Látom az arcodon a meglepettséget. Régóta ismerlek, engem nem tudsz megtéveszteni. Ha meg is halt volna, a testét biztosan visszahoztad volna bármi áron. Kérlek, ne titkolj el előttem semmit többé, főleg, hogy a legjobb barátom. Úgy hogy most kérlek, avass be a tervedbe. – így hát Wonwoo mindent elmondott neki, tudta, hogy nem engedné el anélkül, hogy elmondaná. Úgy tervezte, hogy kisebb csónakkal megy, így észrevétlenebb tud maradni, sötét ruhát vesz fel, hogy beépüljön a Fertőzöttekhez és ne keltsen feltűnést, majd az őröket legyőzve kiszabadítja. – Ugye tudod, hogy egyedül ez nem fog menni? Én is veled megyek! – jelentette ki magabiztosan.
- Nem jöhetsz! Nem veszíthetünk el téged is, ki tudja, mi fog ott történni. – próbálta meggyőzni ám nem látszódott hatása.
- Én életem, én döntöm el, mit teszek vele. Veled megyek. Akkor holnap hajlanban találkozunk a megbeszélt helyen. Ne is gondolj arra, hogy hamarabb elmész! – mondta Wheein, majd Wonwoo bólintva egyet kiment a szobából. Másnap minden úgy történt, ahogy előző nap megbeszélték. Szerencsére hajnalban még senki sincs ébren, így nem is vették észre őket, ahogy elmentek. Úgy tervezték, hogy Wheein mögötte megy majd, most nem csak, mint egy orvos, hanem mint egy harcos is. A barátnője élete a tét, nem maradhat hátul várni. Ismét minden nagyon csendes volt, mikor megérkeztek, sehol senki. Mikor jött is valaki gyorsan egy fa alá beálltak. Sikeresen el is érkeztek a helyszínre ám nem tudták, bent mi is folyik.

A megbeszéltek szerint jött is a két őr. Amint elhaladtak Moonbyul cellája mellett, nem röstellt és megragadta az egyiket majd a fejébe szúrta a kést. A másik észrevette mi történik, de nem volt ideje cselekedni, mert Solar gyorsan átnyúlt a rácsok közti résen és megragadta a Fertőzöttet majd ugyanúgy tett, mint az előtte lévő. A két földön fekvő lény zsebében kutatva keresték a kulcsokat, amiket sikeresen meg is találtak kiszabadítva magukat a cellából. Végig mentek és mindenki, aki még menthető volt kiszabadították, ám sajna kevesen voltak. A két lány a sötétben megfogta egymás kezét és siettek az ajtóhoz Solar anyjáért, és tudták, hogy bele kell húzniuk, hiszen a többi rab elkezdett hangoskodni, ami felkeltheti a további őrök figyelmét. A már megölt két őrtől elvett fegyverekkel végezték ki a következő őrt, aki az anyját figyelte, majd gyorsan a kulcsokat keresték.
- Anya, nem lesz semmi baj, kijutunk innen, bízz bennem! – hallatszottak a szavak, ám időhiány miatt nem volt módjuk megfelelően köszönteni egymást. Először látta meg Solar az őt segítő lányt, igaz még mindig sötét volt, de nem annyira, mint eddig. Látta, hogy hosszú szőke haja van, és nagyon vékony. Gyorsan nyitották is a következő ajtót, ahol a tervezettnél több ember volt. Nem lehetett tudni, hogy ők is kaptak a nemrégiben kifejlesztett szerből vagy nem, így jobban kellett vigyázniuk.  Rajtuk kívül hat embert sikerült megmenteniük, ám az egyikük elesve feláldozta magát:
- Siessetek, és jussatok ki! Mentsétek meg ezt az őrült világot! – még hátra néztek, ám gyorsan vissza is, hiszen szegényt szétmarcangolták az őrök, ám sosem fogják elfelejteni, hogy feláldozta saját magát értük, hiszen nem is ismerték egymást. Sajna valaki megnyomta a vészjelzőt így az épületben hangos szirénázás kezdődött. Nem maradt sok idejük, még három szobán és egy folyosón mentek keresztül, mire a bejárati ajtóhoz értek. Erre a két lány egymásra nézett, bólintottak egyet, vettek egy nagy levegőt még kezük a kilincsen volt és kiléptek. A sziréna hangjára a két megmentő is felfigyelt így gyorsan odaszaladtak. Nem tudták mi is történhetett. Wonwoo az órájára nézve, aminek a képernyőjén látszott Solar holléte, meglátta, hogy mozgásba lendült és kifelé tart.
- Wheein! Solar az! Próbálnak kijutni! – világosította fel a mögötte álló lányt. A távolból lelőtték a két őrt. A többiek az ajtó mögött összerezzentek. Nem tudták, hogy ez ellenük irányul-e vagy sem, ám minden bátorságukat összeszedve nyitották az ajtót, mikor észrevették, hogy mögöttük legalább tizenöt ember sietett üldözésükre. Félve, de kiléptek és látták a két holttestet. Solar felnézett és az elkövetőket kereste.
- Solar! Itt! – kiabált és intett a kezével Wonwoo. A lány értesítette a többieket, hogy merre is menjenek. Amint elkezdtek futni újabb lövések érkeztek ám ezúttal nekik szánták.
- Gyerünk! Nem hagyhatjátok meglépni őket, ti idióta barmok! – kiabálta Daehyun. Solar most jobban szemügyre tudta venni az előtte futó Moonbyult. Egész testén kék és lila foltok voltak, injekciók nyomai borították testét, szegény alig érhette el a 35 kg-ot. Haja kócos volt és fakult, bőre sápadt.
- Solar, vigyázz! – zökkentette ki egy hang. Egy lövés hangja. Minden olyan gyorsan történt. A szőke lány elé került, karjait széttárva bújtatta maga mögé Solart. Ám a test, ami biztonságot nyújtott összeesett előtte. Meglőtték.
- Moonbyul! Moonbyul! Minden rendben lesz! Maradj éber! – próbálta élesztgetni az előtte heverő lányt, akit az ölébe húzott. Sírni kezdett, könnyei lecsordultak arcán a lány testére, miközben próbálta lefogni a vérzés forrását.
- Solar – kezdte – tovább kell menned, mindent nagyon szépen köszönök. Végre láthattam a Napot, érezhettem a füvet a talpam alatt. Megtapasztaltam milyen is újra reménykedni és hinni neked köszönhetően – mondata közben sajnos vért köhögött fel, a lövés a hasát érte – Menj már! Meg kell menekülnöd!
- Nem hagylak itt! – Solar gyorsan felkapta, a többiek már odaértek Wonwooékhoz. A férfi látva a jelenetet odasietett és átvette a lány testét. Már majdnem fedezékbe értek mikor valaki megragadta Solar karját. Egy Fertőzött katona volt.
- Eressz el! – próbált kiszabadulni a lány, de megbilincselték és a térdére rogyasztották.
- Nocsak, nocsak, micsoda drámai látvány. – kezdte a Fertőzöttek vezetője. – Mintha valamiféle filmben lennénk. – folytatta tapsolva, mire odalépett mellé barátnője, Hwasa.
- Milyen csodás jelenet volt ez. – ezzel odaállt a fogoly mellé. – A kis barátod eljött megmenteni téged, milyen édes és hősies. – jobb karját a derekára téve nézett végig Wonwoon. Eközben Wheein már a megmentett emberekkel visszafelé tartott a csónakhoz. – Látom a többiek megmenekültek, milyen szép történet is kerekedett volna ki, ha ti ketten is velük tarthattatok volna. – nevette el magát, amolyan szemtelen stílusban.
- Drága Solar, hát nem megígérem neked anyád épségét és te így hálálod meg? – kezdte mondandóját Daehyun. Wonwoo nem tudta mit is tegyen, tehetetlen volt. – Te ott, add ide az összes fegyvered. Most! – parancsolt rá a másik oldal leendő vezetőjére. – Ti ketten bilincseljétek meg őt is. – erre két Fertőzött indult meg felé és tették, amit parancsoltak tőlük. – Milyen érzés teljesen tehetetlennek lenni? Úgy látom a hírhedt másik oldal vezetője megbukott. – nevette el magát – Mivel Solar anyját elvitték így kell egy másik ember, aki a helyébe lép, te tökéletes leszel. – mondta majd intett a többieknek, hogy vigyék be őket a cellákba. Ám amint megfordult egyesével lőtték le a Fertőzötteket, akik a két túszt őrizték. – Mi ez? Mi történik? Azt hittem, senki más nincs itt rajtuk kívül! – ahogy Daehyun, úgy Wonwoo is meglepődött, hiszen nem szólt senkinek. A fülesébe viszont hirtelen megszólalt egy hang:
- Ugye nem gondoltad, hogy erősítés nélkül neki vágok ennek a veszélyes küldetésnek? – hallatszott Wheein hangja. A terepet lassan ellepték az Egészségesek. Daehyun és Hwasa menekülni próbált, ám körbevették őket és sokkolóval elkábították, hogy el tudják vinni őket. Ezután kiszabadították az Alfa csapat két vezetőjét és a már ott álló hajóhoz vitték őket. Solar egyből az anyjához rohant és szorosan megölelte. Ismét elkezdett sírni, de ezúttal az öröm váltotta ki ezt a reakciót.
- Kislányom – kezdte az anyja miközben mélyen lánya szemébe nézett – köszönöm szépen! Annyira szeretlek!
- Én is téged anya! – ám miután feleszmélt eszébe jutott az elesett lány. – Anya, tudnál várni egy kicsit? Valamit meg kell néznem. – az anyja erre beleegyezően bólintott, s Solar elkezdett futni a műtő felé. Gyorsan oda is ért, ahol Wheeintől kért felvilágosítást a helyzetről.
- A sérülése nagyon súlyos, most teljesen eszméletlen, a vérzést viszont sikerült elállítanunk, ha visszaértünk többet tudok mondani. A legtöbb, amit most tehetünk, az az imádkozás.
- Értem, köszönöm szépen. Ő volt az egyetlen, aki reményt keltett bennem. – mondta majd addig ott maradt az akkor eszméletlen lány oldalán még vissza nem értek. Ott az orvosok átvették és bevitték az intenzív osztályra. Ki tudja meddig ülhetett ott a szobája előtt. Egy ember ült le mellé, kávét nyújtva át neki.
- Úgy gondolom ez most jól fog jönni. – mosolygott rá a fiú.
- Köszönöm szépen. Nem csak ezt, hanem mindent, ha nem jöttök talán már nem élnénk. – fordult Wonwoo felé, szemében őszinteség csillogott.
- Most kvittek vagyunk! – mosolygott rá a fiú mire ő is elmosolyodott.
- Igen. Anyut is ápolják most, alszik éppen, de rá is fér. Ki tudja mennyi szörnyűséget élt át. – eközben egy orvos lépett ki a szobából és jelzett Solarnak, hogy menjen vele.
- Minden rendben van, még pár napig bent kell maradnia, s ha jól látom, ébredezik. – mondta az orvos egy halvány mosollyal az arcán. Solar gyorsan odafutott az ágyhoz és megfogta Moonbyul kezét.
- Jól vagy? Hogy érzed magad? – kezdte.
- Köszönöm, hogy itt vagy. – mosolygott rá a fekvő lány. – Ha te nem vagy, sosem próbálok onnan kijutni. – mondta majd köhögött egyet.
- Most ne beszélj, ha jobban leszel, mindent megbeszélünk! – mondta majd megölelte a lányt. – Most aludj vissza, kell az energia. – ezután kiment a szobából.

Egy hét telhetett el az eset óta. Az anyját két nappal az eset után kiengedték. Vissza is költözött Solarhoz, aki egy percre sem hagyta egyedül. Közben Moonbyul is felépült. Mint kiderült, már régóta keresték a szülei. Körülbelül két éve tűnhetett el, már azt hitték, hogy ő is odaveszett. Miután megtudták a hírt, hogy életben van és jó állapotban, azonnal a kórházba rohantak hozzá. Alig hittek a szemüknek, de egyetlen lányuk, életük szeme fénye életben volt, és ott állt előttük. Meg is beszélt Solar és Moonybul egy találkozót, hiszen a szülei meg akarták ismerni a lányuk megmentőjét.
Miután szinte majdnem minden a helyére került, hogy kicsit kimozduljon otthonról elment sétálni, ahol belefutott megmentőjébe.
- Te mindenhol ott vagy? Tán követsz? – kezdte gúnyosan a fiú.
- Csak szeretnéd, ha követne egy ilyen nő. Légy hálás, hogy ismerhetsz. – vágott vissza mosolyogva, majd együtt tovább sétáltak.
- Egyébként, apum ki akar majd tüntetni téged, Wheeint és engem bátorságunk miatt. Csak szólok, hogy tudj valamit kezdeni addigra a kinézeteddel. – folytatta a gúnyolódást, mire a lány mellkason vágta, majd leültek egy padra – Egyébként három egység ment át a Túloldalra a többi emberért, akiket még meg lehet menteni. Daehyunt úgy néz ki, hogy életfogytiglanra bezárják, esetleg kivégzik, ugyan így Hwasa-t hiszen tettes társnak számít. Az évtizedek óta zajló harc végre véget ért. – nyújtózkodott ki megkönnyebbülten a fiú, mire jobb kezét átrakta Solar vállán, aki a hirtelen mozdulatra kérdően nézett a most már vele szemben ülő férfira.
- Tudom, hogy ez furán fog hangzani, de nem tudom mit tettél velem. Állandóan csak miattad aggódtam, nem tudtam aludni, csak azon járt az eszem mit tehetnek veled, adnak-e egyáltalán valami ételt neked. Soha senki miatt nem aggódtam még így. S mikor ezekre gondoltam a szívem összeszorult, mintha késsel szurkálták volna. – a lánynak még jobban elkerekedett a szeme, s akaratán kívül a szíve hevesebben kezdett verni. – Csak annyit tudok, hogy nem akarom, hogy bármi bajod essen és, hogy ott akarod melletted lenni mindig, hogy megóvhassalak. – a fiú elfordult, felnézett az égre és úgy folytatta – Tudom, ez nevetségesen hangzik, igaz? – a lány nem is gondolkodva válaszolt.
- Nem, egyáltalán nem. – ő is meglepődött válaszán, de a fiú jobban, és ismét a lány szemébe nézett. – Én is eléggé megkedveltelek, nem is vagy te olyan szörnyű, mint amilyennek tűnsz. – Wonwoonak nem is kellett több. Lassan, miközben a lány szemébe nézett hajolt felé, kezét az arcára tette, s megcsókolta, amit Solar viszonzott is.
- Ezután sosem foglak magadra hagyni, nehogy bármi történjen veled. – mondta Wonwoo miközben átölelte szorosan a lányt.
- Nem is hagynám. – válaszolta a fiú mellkasára hajtva a fejét. – Egyébként, honnét tudtad, hogy merre vagyok?

- Hát, ez egy hosszú sztori. – vakargatta Wonwoo tarkóját.

- Most éppenséggel ráérek, hadd halljam. – parancsolt rá barátjára.

- Mielőtt leszálltunk volna a hajóról, azelőtt megöleltelek. Rémlik? – kérdezte, mire a lány elgondolkodott, ám bólintott egyet.- Akkor a testedbe helyeztem egy apró csipet, amivel megtudtalak figyelni, és-

- És az azóta is bennem van? Te perverz dög! – Solar nem engedte, hogy befejezze a mondandóját, ugyanis egyből összeesküvés elméleteket szőtt, amikben feltehetőleg a fiú esténként megleste hogyan fürdik, hogyan öltözködik, vagy éppen hogyan szőrtelenít. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen beteges vagy. – húzódott el Wonwootól a lány.

- De, hát… én nem is… - a fiú köpni-nyelni nem tudott, tekintettel arra, hogy az a chip akkor lökődik ki a szervezetből, mikor az elhelyezője, azaz Wonwoo úgy akarja. Márpedig ő, amint helyreállt minden hatástalanította a kis eszközt. „És amúgy is, rendes képet nem láttam rólad, csupán pöttyöket”- gondolta magában, ugyanis a meglepettségtől nem tudott a saját védelmére kelni.

- Nyugi, tudom, hogy ártatlan vagy. Csak megvicceltelek. – csipkedte meg ismét a lány a fiú arcát nevetések keretében.

Körülbelül egy hónap kellett ahhoz, hogy mindent elrendezzen az Egészséges oldal. Minden első stádiumban lévő Fertőzöttek meggyógyítottak, akik közül sokan így vissza tudtak térni rég nem látott családjukba, vissza régi életükbe. Mindeközben a kitüntetések megtörténtek. Solart kinevezték végül az Alfa csoport teljes jogú vezetőjének, Wheein lett a vezető főorvos az egészségügyben, s Wonwoo átvette apja helyét, aki nyugdíjba vonult. Solar továbbra is fiatalokat képezett ki, hiszen sosem tudni mikor lesz egy esetleges veszély a közeljövőben. A meggyógyult Fertőzötteknek sikerült beilleszkednie a társadalomba, új munkaerőt jelentettek a part ezen részének. A Túlsópartot karanténba zárták, mindaddig amig minden fertőzött élőlényt el nem távolítottak és a levegőben lévő vírust meg nem szüntették.

***      Ha van egy perced, KATT és értékeld a ficet! Tényleg csak egy perc, 4 kategóriában pontozunk, 1-5-ig. Külön tudsz minden ficet értékelni, de minden egyessel növeled az esélyed, hogy nyerj egy apróságot!~ (Kivétel: saját ficet tilos értékelni!)
     Ha több időd is van, a szerzők szívesen vennék, ha hagynál nekik kritikát.^^