Let's not fall in love [Orka]

Cím: Let’s Not Fall In Love

Páros: KiHo (Monsta X, Kihyun és Wonho)

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: Trágár beszéd

Leírás: Mit tennél akkor, ha a legjobb barátodba vagy szerelmes, aki történetesen az egyik tagja annak a bandában, amelynek te is része vagy? Te veszélybe sodornád a barátságotokat, egy olyan dologért, ami egyáltalán nem biztos?
Te mégis mit tennél az ő helyében…?

 

Őszinte leszek. Nem vagyok az a nagy egoista fajta, de szerintem hosszú ideig kibaszott jól csináltam az érzelmeim teljes mértékű elnyomását. Soha, semmiféle jelét nem mutattam annak, hogy érdeklődnék a csapattársam iránt, de tegnapelőtt talán megtört bennem valami. Alapból még próbáltam feldolgozni az előző esti rémképet, ahogy Kihyun meztelenül becaplat a szobámba, hogy aztán ismeretlen indítékkal magára kapva az egyik kedvenc, fekete pólómat, elhagyja azt. Még álmaimba is láttam lelki szemeim előtt a tejfehér bőrét és elképzeltem, ahogy az én felsőmben, az én illatommal beborítva tesz-vesz valamerre. Csak úgy, magában. Jézus isten, ha tudná szerencsétlen, mit művel velem…

Szóval, ez után legnagyobb (bal)szerencsémre az aznapi műsorunkban valami hirtelen ötlettől vezérelve kitalálták a többiek, hogy játsszuk már azt a szájjal való papírátadogatós játékot, amit úgy imádnak a fanok. Se a forgatókönyvben nem volt benne, se a műsorvezetők nem kérték, ezek a világi barmok tök maguktól vetették fel, hogy csináljuk, mert mekkora buli már. Egyszerűen utáltam, mert nem másokkal akartam ezt csinálni, hanem csak Kihyunnal. És tök őszintén? Papír nélkül.

Pont ezért gyűlöltem az egészet: sok-sok hónapig még csak eszembe sem jutott ez a gondolat, sikeresen ignoráltam a saját érzéseimet, de ez az egyetlen nap kapásból tönkretett mindent. Mert bizony, voltunk olyan szerencsétlenek, hogy csak későn realizáltuk, hogy kiesett az ajkai közül az a nyamvadt, aprócska papír, így a szánk, még ha nem is sokáig, de összeért. Nem volt nagy a hév, így erre tényleg csak azt lehet mondani, hogy épphogy megérintettük egymást, mégis azt hittem, menten ott esek össze. Ez így túl sok volt, túl sok ahhoz, hogy ne vágyjak mindennél jobban Kihyunra.

Persze én azonnal elkaptam a fejemet, bármennyire is szerettem volna még folytatni. Szívem szerint elástam volna magamat a föld alá pár méterrel, de abban a helyzetben nem engedhettem meg magamnak, hogy mindez kiüljön az arcomra. A műsor végeztével is csak szótlanul követtem a többieket, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy Kihyun, vagy épp bármelyikük szemébe nézzek. Szégyelltem magam a saját vágyaim miatt. Egyébként észrevették a zavaromat és miután a dormba érve hiába próbáltak meg beszélgetést kezdeményezni, csak elviccelték az egész helyzetet. Próbáltam velük nevetni a szituáción, és saját magam alázásával, kigúnyolásával oldani a miattam beállt, kellemetlen hangulatot. Elvégre az mindig bejön nem?

Rövidesen bevonszoltam a seggem a szobámba, ahol azonnal bedőltem az ágyba és hagytam, hogy az álom zuhanyzás és fogmosás nélkül érjen el. Hirtelen pont nem érdekelt, hogy az arcomon van még egy kiló smink, és, hogy úgy fogok kinézni, mint valami elbaszott zombi. Volt egy olyan gondolatom, hogy kezd az agyamra menni még az univerzum is és ezen felindulva úgy éreztem, megengedhetem magamnak, hogy kivételesen szarjak mindenre. Elvégre nem szabad szerelmesnek lennem, és erre kell a leginkább koncentrálnom. Nem szerethetek senkit, a bandatársamat meg pláne. Mégis milyen lenne a mi kapcsolatunk? Mi van akkor, ha szakítunk? Még több évig kellene minden egyes nap az arcát néznem és jópofát vágni a megnyilvánulásaira nap huszonnégyben, arról nem is beszélve, hogy ő hogy viszonyulna hozzám. És ez még csak a jobbik eset. Lehet, hogy amint megtudná, hogy vélekedek róla, undorodna tőlem, ami talán még ennél is sokkalta rosszabb. Nem lehetek olyan önző, hogy egy egész bandának a karrierjét vágom tönkre a hülye érzéseimmel. A szívem úgyis az idióta, nem én.

Másnap reggel amikor felkeltem, úgy éreztem magam, mint akinek kitaposták a belét, de komolyan. Pont ezért fel sem keltem, hanem csak céltalanul forgolódtam az ágyamban és üveges tekintettel bámultam ki a fejemből. Nem segített a helyzetemen az, amikor Kihyun berontott hozzám és mintegy gúnyt űzve a nyomoromból még rám is ugrott. Halkan felnyögtem, majd a szobatársamra néztem, akinek a szokásához híven egy hatalmas mosoly volt az arcán. Majdnem elmosolyodtam én is. De tényleg csak majdnem.

- Kihyun, ha még egyszer így rám ugrasz, ne csodálkozz, hogy ha visszarúgok – morogtam, majd látva a képét, megeresztettem enyhítésképp egy halovány mosolyt. Tudja csak be a dolgokat reggeli morcosságnak. Az kéne még, hogy gyanakodni kezdjen.

- Ne legyél ilyen ünneprontó! – csapott egy kicsit a mellkasomra. – Inkább örülj te is velünk! – mosolyodott el újra.

- Mi történt? – dörzsöltem meg a szemeimet.

- A menedzser azt mondta, hogy a hét végéig kapunk szabadidőt, a comeback és promotálások miatt is. Nem tudom, hogy eddig hova tette a szívét, de ezek szerint visszahozta neki valaki. – kuncogott és egy pillanatra őszintén érdekelt, milyen teóriákat gyárthatott fejben a menedzserünkről. – Te mész akkor ma valahová? – kérdezte meg.

Élni nem volt kedvem, nem hogy menni valahová, de nem igazán tudtam, ezt hogyan is közölhetném vele. „Bocsi, Kihyun, de az összes életkedvemet elásta valami aljas vadállat a föld alá, és őszintén szólva legszívesebben megölném magamat.” Na persze, ott kapna szerencsétlen szívrohamot.

- Nem tudom még. – húztam el a számat kelletlenül. – Van pár dolog, amit el kéne intéznem. – tettem hozzá, hogy azért egyértelmű legyen számára, hogy a válaszom nem, és ezen nem is szándékozom változtatni.

Na, de Shin Hoseok, nem tanították meg neked a szüleid, hogy hazudni nem szép dolog? Vagy ha mást nem, megtaníthattak volna rendesen kamuzni.

Szerintem meglepődött, hogy nem mondtam el rögtön, mire akarom szentelni a napomat, mert a szemei kábé kétszer akkorák lettek, mint amúgy.

- Mi dolgod van te neked? – ült le mellém, azzal a szándékkal, hogy bizony, ő most azért is kiszedi belőlem. Milyen aranyos, hogy elhiszi! Jaj, drága Kihyun, időm, mint a tenger…

- Anyukám megkért pár dologra, így lehet, le kell mennem hozzájuk majd Incheonba. – vontam meg a vállamat és különösebben nem is törtem magam, hogy megfelelő kifogást találjak.
- Értem. – bólintott egy aprót, majd a kezeit kezdte bámulni, amiből arra következtettem, hogy nem hisz nekem. Ám hirtelen felpattant, majd egy apró, amolyan „majd elmondod, ha szeretnéd” mosolyt varázsolt az ajkaira. – Megyek reggelit csinálni. – sietett ki.

Miért viselkedik úgy, mint akinek nem jelentett ez semmit?

Mert valószínűleg ez így is van. Nem jelent neki ez az egész semmit se, csak én vágyom rá, hogy jelentsen.

A fejemre húztam a paplant, és lehunytam a szemeimet. Abban a pillanatban az sem érdekelt, ha a saját, vajszínű paplanom alatt fogok megfulladni. Talán boldognak kéne lennem, hogy megtörtént az a kis csókszerű szarság. De bassza meg, már épp kezdtem örülni, hogy halványodik bennem ez a Kihyunos dolgot, erre meg tessék. Olyan buta vagyok én is. Naivan azt hittem, hogy ki tudom verni a fejemből ilyen könnyen.

Még órákig nem jöttem ki a szobámból, és nem is igen zargattak a többiek. Tök jól eltelózgattam magamnak, élveztem az egyedüllétet és a hirtelen jött csendet. Várjunk már, csendet? Amikor kitudja mennyi idő múlva feltűnt, hogy az egész dormban síri csönd van, kíváncsi lettem. Összeszedve magamat keltem ki az ágyból, és először az ajtót csak résnyire nyitva lestem ki. Nem volt a nappaliban senki sem, és a szobákba benyitogatva sem találkoztam senkivel, ami először kicsit megrémített ugyan, de utána egyenesen örültem neki. A hűtőn volt egy kis cetli, amire azt firkantotta rá az egyikük – az írásból megítélve Kihyun –, hogy majd jönnek, elugrottak valamerre.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel, kicsit még szarul is esett, hogy ahelyett, hogy megpróbáltak volna felvidítani, fogták magukat és leléptek. Egy hirtelen felindulásból felkaptam a cipőmet és egy jó vastag, szürke pulcsit. Éreztem, hogy kint hideg lesz, de annyira már nem érdekelt, hogy egy kabátot is előszedjek. Megint elkaphatott az az érzés, amit még bugris, reményekkel és álmokkal teli tizenöt évesen éreztem majdnem minden nap. Az ajtót bezárva indultam el az ügynökséghez.

A táncterembe érve beszippantottam a helyiség jól ismert, kicsit talán áporodott illatát. Szerettem ezt a helyet. Itt mindig kiénekeltem vagy kitáncoltam magamból a bajaimat, aztán pedig, nem is tudom, valahogy jobb volt. A szekrényekhez lépve előhalásztam a cuccaimat, amikbe átvedlettem. Nem bírtam megállni, hogy ne nyissam ki Kihyunét is, és vegyem ki belőle az egyik pólóját, amit aztán magamhoz szorítottam. Halványan elmosolyodva beszippantottam annak markáns, a viselőjére hajazó, kellemes illatát és ez valahogy megnyugtatott.

Visszatettem a pólóját a helyére, majd a keverőpulthoz lépve megkerestem azokat a dalokat, amik a legkevésbé mentek jól a próbákon. Elsősorban a mi koreográfiánkat gyakoroltam, mert tökéletesen tudatában voltam annak, hogy minél többször teszem, annál kevesebb az esélye annak, hogy rontok majd valamit élesben. Már a harmadik táncnál kezdtem érezni, hogy eluralkodik rajtam a fáradtság, ami tőlem szokatlan volt, ugyanis sokszor megkaptam már, hogy talán túlságosan is jó az állóképességem.

Egy idő után feladtam a táncot és csak földön ülve énekelgettem magamban, a falnak döntve a hátamat. Lassan kezdett fájni a torkom is, de nem érdekelt. Olyan hangosan kiabáltam ki magamból a fájdalmat, hogy még az sem érdekelt, ha valaki benyit és elküld a búsba, amiért még ilyenkor is itt verem a nyálamat. Végül az egész átment egy enyhébb hisztirohamba, ami egyenlő egy körülbelül fél órás, sírás-ordítozás kombóval. Felhúztam a térdeimet a mellkasomhoz és átkaroltam mindkét kezemmel őket, hogy aztán magzatpózba gömbölyödve elmélkedhessek a saját nyomoromon. Lehunytam a szemeimet, majd nagy levegőket véve próbáltam magamat megnyugtatni. És persze, nem is rólam lenne szó, ha ennem nem alvás lenne a vége. Enyhén kimerülve a falnak döntve a fejemet szenderedtem el.

Arra keltem fel, hogy valaki benyit. Felkaptam a fejemet, majd sűrűn pislogva az illető vélt helyének irányába fordultam.

- Ha még egyszer ilyet csinálsz, akkor én biztos, hogy kinyírlak! – csattant fel újdonsült vendégem, mire azon nyomban kiment minden álom a szememből és döbbentem meredtem a tajtékzó Kihyunra. Iszonyatosan megszeppentem, tekintetemmel kétségbeesetten az órát keresve, ami legnagyobb ijedelmemre hajnali kettőt mutatott. – Igen, ennyi az idő, te idióta! – kezét ökölbe szorította, aztán nagy levegőt vett és már egy fokkal nyugodtabban, halkan hozzátette. – Aggódtunk érted. A többiek is épp téged keresnek valamerre.

Ajkamba harapva vizslattam a padlót, miközben próbáltam visszanyelni a keserű bűntudatot.

- Sajnálom. – mondtam halkan. Szinte elszorult a torkom.

- Ennyi? – kérdezett vissza szemrehányóan.

- Kibaszottul sajnálom, oké? Arról nem én tehetek, hogy elaludtam! – morrantam fel indokolatlan éllel a hangomban, egyetlen ártatlan mondatba foglalva minden ki nem mondott, bennem felgyülemlett sérelmet. Felpattantam és már épp készültem kicsörtetni, mikor kezem után kapott és visszarántott. Ez a szemétláda!

Megtorpantam, majd visszanéztem rá. Tekintetéből sütött az aggodalom, amiből rögtön leszűrtem, hogy túlzásba estem.

- Mi a baj?

- Nincsen semmi bajom. – vágtam rá reflexből. Halványan elmosolyodott.

- Szarul hazudsz még mindig. Hallgatom. – ült le a picike padra, ami a fal mellett volt.

Gondolkoztam, hogy mit mondjak, de túlságosan zavart, hogy még mindig nem engedte el a karomat. Érintése valósággal perzselt, ahogy odahúzott magához, majd arrébb csúszva maga mellé invitált.

- Mondd el, tényleg. Segíteni szeretnék.

Ahogy végiggondoltam az egészet, ismét könnyek kerültek a szemembe, amiket nem tudtam visszatartani. Elkezdtem pityeregni, majd megráztam a fejemet. Már nyitottam volna a számat, hogy elmondjam ezt az egész hülyeséget, de egy árva hang sem szökött ki ajkaim közül. Csendben figyelt, majd miután egyértelművé vált, hogy nem fogok beszélni, átkarolta a vállamat, és magához húzott egy ölelésbe. Nem tudtam mit tenni, így csak köré fontam a karjaimat és a nyakhajlatába fúrt fejjel megpróbáltam élvezni a pillanatot. Elkezdte simogatni a hajamat, így próbálva nyugtatni.

- Nyugi, Hoseok… - suttogta halkan, de a szobában még így is, mintha kiabálásnak hatott volna. – Én itt vagyok neked. – vált el tőlem, majd nézett a szemeimbe, egy apró mosollyal. – Elvégre legjobb barátok vagyunk, nemde?

Egy erőltetett mosolyt az arcomra varázsolva bólintottam, elszorult torokkal.

- De, de igen. Azok.

***
     Ha van egy perced, KATT és értékeld a ficet! Tényleg csak egy perc, 4 kategóriában pontozunk, 1-5-ig. Külön tudsz minden ficet értékelni, de minden egyessel növeled az esélyed, hogy nyerj egy apróságot!~ (Kivétel: saját ficet tilos értékelni!)
     Ha több időd is van, a szerzők szívesen vennék, ha hagynál nekik kritikát.^^