Az érem másik oldala [Zerge]

   Cím: Az érem másik oldala
   Szereplők: Yoonmin (Yoongi X Jimin, BTS)
   Író csapat: Zerge
   Figyelmeztetés: trágár beszéd, +18-as téma (kábítószer használat, alkoholfogyasztás, önpusztítás, negatív világnézet)

"Az Érem utca mindig is tartogatott meglepetéseket. Az éremnek két oldala van; ennek is, még ha senki nincs tisztában vele. Ott a tisztának nevezhető Min Yoongi, aki lelkiismeret furdalás nélkül zár ki mindenkit a világából. Na meg Park Jimin, a bezárkózott, szinte minden értelemben piszkos, elveszett srác, aki nem vet meg semmit, önmagán kívül."

Jimin

- Az a jó édes... - káromkodások egész hada hagyta el cserepes ajkaimat, melyeket a telefonból üvöltő sípszó nyomott el. Mint valami rossz, gyerekbarát filmben, azzal a nyamvadt kis tizenkettes karikával, amit úgy se tart be senki. Így hát telefonom elvéve fülemtől nyomtam rá ismét a hívás gombra. Körmeimet már szinte tövig lerágtam, lábammal a kopott parkettán dobogtam. Szeret az alattam lakó, biztosan. Négy végeláthatatlan csengés után végre valami zörejt hallottam a vonal túlsó végéről.
- Ha a behajtók keresnek, meghaltam, ha bárki más, kapja be. - csengett, jobban mondva, zengett fel a nálam 6 évvel idősebb férfi hangja.
- Végre, Hyung! - Pattantam fel a kanapéról. - Kellene, megint. - Hadartam el gyorsan. Inkább, utasítottam, mint kértem, de most életbe vágóan fontos volt.
- Most? - Dörmögte egy nagy sóhaj kíséretében.
- Nem baszdmeg, jövő Szilveszterre... persze, hogy most! - Túrtam hátra lenőtt, szőkés-fekete hajamba, míg lábaim lendítve mentem ki a konyhába, majd vissza a nappaliba. - Már szétpangtam az életem. - Vettem ismét fogaim közé körmeim. Vagyis, inkább azok maradékát.
. - Jimin, nem ilyen egyszerű ez. De, hogy lásd, kivel van dolgod... - Már be sem hagytam fejezni, szavába vágtam.
- Te vagy a legjobb, Tony, igyekezz! - És már csaptam is rá a telefont. Ideges sóhaj szökött ki vigyorgó ajkaim közül. Már vagy hatodjára jártam körbe a lakájom minden kis zugát, mikor végre csengettek. Szinte rohantam az ajtóm felé, amit feltépve kaptam fel tekintetem a férfira.
- Sok van már a számládon, tudod. - Adta át a kis zacskót, mire én elvéve azt adtam kezébe egy kisebb összeget.
- A többit is írd hozzá. Csáo. - Intettem, majd becsapva az ajtót viharoztam is be a szobámba. Leülve a párkányhoz vettem elő az előre meghajtogatott csigák egyikét, majd a cigi papír végébe tettem. A kapott anyagot szétmorzsoltam, majd betekerve csavartam meg a végét. A kezeim már remegtek, a tüdőm szinte nyikorgott minden egyes levegővételnél. Előkotorva öngyújtóm, lendültem ki a tűzlépcsőre, majd leülve a jó öreg fokokra gyújtottam meg a jointot. A fehér füst lomhán hagyta el számat, a lágy szellő szempillantás alatt odébb vitte. Megnyugvás volt, ahogy a tüdőm végre megkapta azt, amire várt. Lehunyva szemeim biccentettem hátra fejem, úgy szívtam mélyebbnél-mélyebb slukkokat a vadkenderből. Ez vagyok én. Park Jimin, a huszonkét esztendős lecsúszott szobrásztanonc, aki a szülei által utalt pénzből szívja el a tüdejét és issza el a máját olyan barátoknak nevezett idegenekkel, akik akár egy wonért is otthagytak volna a szarban. Mire a papír elégett és a fű elfüstölgött, én remekül éreztem magam. Minden olyan könnyednek tűnt, akárcsak a testem. Bárgyú mosollyal ajkaimon másztam be a szobámba, ahol a padlóra gurulva néztem fel a plafonra, ahol a beszűrődő napsugarak járták táncukat. Ilyenkor hittem csak el igazán, hogy minden a legnagyobb rendben van... 
Suga

Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak..
Elmémben egyenletesen hangzottak el a szavak újból és újból, másodpercenként, mint az óra nagymutatójának híres járása; mintha az a három betűkapcsolat elhagyva az igazgató száját csak azért született volna, hogy az én szívembe érve felégesse, és semmi mást ne hagyjon maga után magából, csak az őt körülölelő éjfekete hamvakat. A szívem maradványait.
Tik, az olyan volt, mintha a nem szócskát jelentette volna; őt követte a gyilkos, már-már sokat sejtető tak, azaz a jön. A tőr az engem éltető szervemben, a mellkasomban, tüdőim által rejtegetve s védelmezve; aztán Tik-tak. Nem jön vissza. Erre a mondatra összeszűkült a gyomrom, kiszáradt a torkom és kegyetlen gombóc költözött bele, és most éppen az se igazán segített rajtam, hogy a kedvenc zongorán magatehetetlen, fekete és fehér között váltakozó billentyűit püföltem hatalmas erővel, ezzel fájdalmat okozva magamnak. Az sem, hogy az általam igazán kedvelt Szomorú Vasárnap című darab értékes lapjai a kezem által legóródva terültek el a földön, s abbahagyva az anyaghoz érésük miatti sercegést, békésen lendültek álomba új helyükön.
Sajgott a fejem, agyamat pedig ismét elöntötte a düh és meg nem értettség, amikor is könnyeim lassan, de biztosan utat törtek a szememből. Nem sok dolog volt, ami engem, Min Yoongit sírásra késztette volna; a környezetem nagy része olyan dolgokból tevődik össze, amelytől finoman szólva is elkap a hányinger, egy különös szorongás és undor vesz körbe, így azzal védem ki magam, hogy nem érzek. Vagyis próbálok nem érezni.
Van egy olyan mondás, vagyis sokkal inkább tény, miszerint az emberek gyávák, gyengék és végtelenül naivak, annyira, hogy gyakran ez válik a vesztükké. Már csak szolidaritásból sem tartottam magam humánus lénynek; sem többnek, sem kevesebbnek, hanem egyszerűen másnak. Az én világomban nem létezett más, csak én és a zongorám, mint két jó barát, aki jóban-rosszban kitart egymás mellett az idők végezetéig, és azon is túl. Egy kívülálló fülének ez betegesen világutálóként hangozhat, de nem volt szokásom hazudni, bármennyire is okozott fájdalmat az igazság égető szava.
Remegő kézzel kaptam fel hátitáskám, majd a folyosóra kilépve ismét szembesültem a bánatos képű igazgatóval, aki – sokak elmondása szerint- egy végtelenül kedves és szenvedélyes ember, ám oktalanul vált most életem egyik megkeserítőjévé azzal, hogy ő jelentette be, hogy kedvenc tanárom nem tér vissza hozzánk. Semmit nem tett, mégis sikerült megutálnom. Színtiszta Min Yoongi. Egy elbaszott valaki.
Még hallottam, ahogy elcsuklott, de még így is erőteljes hangján szólított a nevemen, és csuklómat visszarántva fordított magával szembe. A folyosó telis-tele volt diákokkal, tanítókkal és büszke szülőkkel, akik az éppen folyó fuvolavizsgán szerepeltek jelesen, mégis úgy éreztem, hogy Mr. Oh tekintete rabul ejtett, és megszüntetett mindenkit ebben a légtérben.
Láttam, ahogy szívecske alakú ajkai mozogtak, azonban füleim nem működtek; nem hallottam, és képtelen voltam felfogni mit is mond, így kitépve magam szorításából, még mindig nedves szemekkel elhagytam az épületet.
Ahogy elértem a jó öreg, vörös kerítés által birtokolt házamhoz, gondolatok százai hasítottak elmémbe, és kezdték megfertőzni azt; ellenállva a kísértésnek, a kapuhoz léptem, de még mielőtt beléptem rajta, tekintetem a szomszéd házra tévedt, s azon is a tűzlépcsőn helyet foglaló, éppen a tüdejét roncsoló Park Jiminre.  
Jimin

Percekig csak feküdtem mozdulatlanul, kezem lassan mozgó mellkasomon pihentetve. Szemeim már le-lecsukódtak, pedig alig múlt el délután három óra. Fáradt vagyok, testileg, lelkileg, és mentálisan is. Ezen már nem tudok segíteni. Még pár elpocsékolt percig feküdtem ott, majd elengedve egy sóhajt ültem fel a padlón. Homályosan láttam, testsúlyom még mindig a valódi töredékének érződött. Erősen megfogtam a szekrény szélét, majd magamban elszámolva háromig szenvedtem fel magam álló helyzetbe.
- Baszd meg Tony! - Szidtam azt a langalétát, hisz ez a mostani adag sokkalta nagyobbat ütött, mint az eddigiek. De ahogy ismerem, hamar el fog múlni a hatása. Szinte vattát köptem, a szám vetekedhetett volna a Góbi sivataggal. Így hát, a falat támasztva esdekeltem ki a konyhába, ahol felnyitva a csapot engedtem tele a poharam. A hűvös víz megváltásként csúszott le torkomon, majd hasonló hévvel csusszant is ki az üveg a kezemből, hatalmas csattanással adva csókot a parkettának.
- Szopatsz. - Dörgöltem meg kezemmel egyik szemem, míg egy ideges sóhajt kieresztve meredtem le a lábaim elé. Jobbnak láttam, ha inkább ott hagyom, hisz kettőig nem láttam tisztán, ha akkor kezdtem volna el felnyalni, tuti összekaristoltam volna magam. Hisz ismerem magam. 
Suga

Könnyektől elködösült tekintettel arra jutottam, hogy végül nem a szerény lakásom hálószobáját tisztelem meg a lelki kiborulásommal, hanem a kertet, ugyanis odáig jutottam. Lábaim önmaguk megadására készültek, éppen azt próbálva, mennyit tudnak remegni egy másodperc alatt; a vállam pedig végképp nem bírta a súlyokat, amelyet cipelt. Fájt bevallani, de nem a hátizsákom okozta terhet volt képtelen elviselni, hanem a rosszkedvem okát.
Idegesített. Ez volt az egyetlen dolog az életemben, ami örömet okozott, és valószínűleg az is a múlté már. Vártam és néztem, ahogy elragadja tőlem.
Soomin szavai ismét felcsendültek elmém zavarában, eszembe jutott, amikor elsőnek találkoztunk. Bemutatott a zongorájának, a valós élet és a zene viszonyához; az idő múlásával pedig mindkettő az enyémmé vált, és én az övéké. Miért sajog így a szívem, ha csak jó emlék köt hozzá?
Eszembe jutott, ahogy a velem egyidős lány hogyan nőtt fel az akkordok és előadásmódok kecses világában, és hogyan adta át minden tudását nekem, teljesen önzetlenül. Akkor jöttem rá csak igazán, hogy mennyit is jelentett ez nekem, mikor elveszítettem. Itthagyott a lelkitársam. Könnyeim záporozását és az utca déli csendjét kegyetlenül szakította meg egy éles csattanás, ami duzzadt tekintetemet is a hang irányába vonzotta. Park Jimin háza.
Jimin a szomszédom volt, de a lehető legrosszabb fajta. Nem, nem volt idegesítően ugató kutyája, nem barkácsolta a falat 0-24-ben, de még csak a friss apuka szerepét sem töltötte be a bőgőmasinával. Egyszerűen képtelen voltam kiismerni, tudni róla valamit, amit nem a negatív tulajdonságai közé tudtam volna sorolni. Drogozott. Ivott, szívott és a legtöbbször a világát sem tudta, de úgy vettem észre, hogy boldog. Viszont képtelen voltam felfogni, hogy az a köcsög gyerek hogyan képes így élni, miért ennyire buta, és mégis mi a fészkes égért nem ad fel ezzel az életstílussal. Utáltam az ilyen embereket. Mégis mi jó ebben az életben? Nagyot sóhajtottam, majd felállva a zöld pázsit ölelő fekvéséből, hátizsákommal a kezemben kinyitottam az ajtót, s belépve rajta, ugyanaz a sötét, magányos ház fogadott, mint mindig. Min Yoongi lakásában nem létezett olyan, hogy valaki hazavárja. Min Yoongit mindig is az egyedüllét éltette. Nem voltak szülei, egy barátja, vagy barátnője sem.
Keserű nevetés fogott el, ahogy a földre ejtettem a táskám, majd levetve magamról éjfekete zakómat, kiropogtattam a nyakamat. A hangos roppanások egymás után megnyugvást akartak hozni nekem, de csak próbáltak. Belülről még mindig felőrölt a düh, a csalódottság és a magány, főleg, mikor egy kibontott sörrel huppantam le a jéghideg, otthontalan kanapémra, és lazítottam kék nyakkendőmön.
Ha körülnéztem a környéken, az elmém megtelhetett volna kedvesebbnél kedvesebbnek ható gyermekhangokkal és szerelmes pillantásokkal, szenvedélytől ziháló párokkal, akik tökéletes harmóniában élnek egymással, a családjukkal, barátaikkal. Az utcában kettőnknél nem égett a villany napközben; nálam, és Park Jiminnél.
Az előbb említett cseppet sem kecsegtető tulajdonságai ellenére egyetlen egy jónak mondható emléket sem tudok visszaidézni, ami kettőnk között zajlott le, eltekintve a szúrós, rideg pillantásoktól, amit néha váltottunk. De semmi. Jimin, a herbálos gyerek, na, neki sem volt senkije. Egyedül volt, mint a kisujjam, vagy én magam. Egy különbség volt köztünk; míg én tartottam magam a felszínen, neki teljesen kicsúszott az irányítás a kezéből, és gyáva kisfiúként kezdett eltűnni az élet selejtezőjében.  
Jimin

Egy ideges sóhajt eleresztve löktem el magam a konyhapulttól, majd megcélozva az ablak előtti ebédlőasztalt indultam el. A lábaim összecsuklósat akartak játszani, míg a többi részem a négy égtáj felé szeretett volna elválni tőlem. Az a pár lépés szinte felért egy küzdelemmel az életemért. Ironikus, hogy így csak a pusztulásba lökdösöm magam, de nekem tökéletesen megfelelt ez a felállás. Végül örömittas, kába mosollyal markoltam bele az asztal szélébe és tettem le formás hátsóm a kényelmetlen, átlátszó székre. Karjaim játszi könnyedséggel csusszantak le az asztal tetejéről, inkább a semmibe való lógást választva. Előre hajolva tettem arcom a hideg felületre, ami kimondottan kellemes érzetet adott. - Nem akarok elaludni. De olyan jó hideg. - Motyogtam magamnak az érdektelen információkat. Mivel már éreztem, hogy tényleg be fogom vágni a szunyát, feltornázva magam dőltem hátra a székben. Egy nyögés kíséretében nyúltam előre a cigarettás dobozomhoz, amiből kivéve egy szálat helyeztem sebes ajkaim közé. Előhúzva zsebemből az öngyújtót keltettem életre egy kis lángot, amellyel meggyújtottam a dohánnyal töltött papírt. Elvéve a cigarettát helyéről szívtam rá egy kis levegőt, ezzel kitöltve a tüdőmben tátongó ürességet. Pár másodpercig lent tartottam, majd kifújva a mentolos füstöt ejtettem hátra fejem. Legalább erre a pár percre elfoglaltságot tudtam szerezni magamnak, mielőtt elvonszoltam magam a fürdőbe lemosni az élet mocskát.

Suga

Két nappal később a helyzet még mindig kínkeservesen elbaszottnak tűnt, és nem akart változni. Ugyanaz a kétségbeesés, keresem, hol a szerelem, hol a megnyugvás, de nem akar jönni. Az otthoni zongorám fájdalmasan nyüszítettek fel minden érintésre, amit az elmúlt időkben ejtettem meg; könyörögtek a megálljért, a szünetért, de nem kapták meg. Éjjelente a szomszéd szobából hallgathattam édes, halk nyavalygásukat a fülemben, hogy mennyire fáj nekik, de elsősorban úgy tűnt, mintha engem óvnának, miattam aggódnának, hogy talán megsüketülök, megőrülök, meghalok.
Nem volt ihlet. Nem jöttek a sorok, nem jöttek az akkordok, hangok, minden egyéb hangszerészi dolgok, amik csak létezhettek, amikor rájöttem, hogy nem az alkotáshoz nincs ihletem, hanem az élethez. Unatkoztam. Untam.
Tegnapelőtt, miután elapadtak könnycsatornáim, akkor kezdődött a szimfóniám, úgy sírtam tovább. Nem nyaggatott a kitoszott idegesítő szomszéd öregasszony, sem a mélyvallásos vagyok-ezért térj meg te is Park Jiyeon, úgy látszik, örökre beragadt a templomába, ahova mindig hívogatott. Megmondom őszintén, néha nem tudtam eldönteni, hogy a kisasszony csak így próbál felszedni valakit, vagy tényleg ilyen szinten elköteleződött a vallás mellett, hogy nem is kell neki senki. De most, egy külső szemlélő –biztosra veszem -, hogy azonnal kirángatott volna a lakásba, csakhogy én, remekül éreztem magam. Legalábbis, ezt a hazugságot mindenki elhitte.

Jimin

Az elkövetkezendő két napban ki se tettem a lábam a lakásból, javarészt a nappali kipárnázott párkányában ülve járattam fáradt tekintetem az utca emberein. Hiába mondja minden nyugati ember, hogy minden ázsiai egyformán néz ki, én mégis ezernyi apró kis különbséget tudtam felsorolni X és Y között. Sőt... sok olyan jel is megfigyelhető rajtuk, amikkel egy másodperc alatt ki lehet ismerni őket. Alacsony nő, fáradt mosollyal ajkain hallgatja fiacskája csacsogását, aki győzelmi magasságból kapkodja fejét ide-oda, anyja nyakában ülve... Az apja nem él vele, az asszony ép ezért próbálja betölteni a férfi szerepét is. Tizenéves lány, lehorgasztott fejjel, arcba lógó festett tincsekkel. A fülhallgató fehérsége elüt sötét ruháitól, melyek a meleg idő ellenére is fedik lábát és karját... Magányos és depressziós, a dalokban keresi a megnyugvást. Nem néz rá senkire, ha nem muszáj, Ő sem szereti fajtársait. Körbe se néz a kereszteződésben, nem fél a haláltól, sőt, várja azt. Karikás szemű, borostás férfi, ki kezében egy nagy pohár kávét tart. Enyhén remeg, táskája le-lecsúszik görnyedt vállairól, hóna alatt egy teli mappát hordoz... Egész éjszaka a munkahelyén dolgozott, hogy a főnöke előléptesse. Mindenkit könnyű kiismerni, legyen az nő, férfi, öreg, fiatal. De... Őt még sem tudtam. Közel 6 éve él a velem szemben épített vörös téglás társasház emeletén, hatalmas titokban. Min Yoongi az a férfi, akinek arcán a hófehér és hibátlan bőrén, szépen ívelt, halvány ajkain és apró, sötét szemein kívül mást nem látok. Se boldogságot, se haragot, se örömöt, se harcot... Csak azt a szinte kongó ürességet, ami lassan felemészti teljes énjét. 
Suga

Gonosz, kicsi, mégis szívtörően szorító.
Vannak olyan dolgok, mint a szívroham, az agyvérzés, a rák és egyéb hosszabb lefolyású betegségek, amelyek könyörtelenül veszik el egy ember életét, hagyva, hogy megbánással teli lelkünk magányosan bolyongjon két világ között. Megjelenve a kaszás irodájában, remegő térdekkel a reményt várva. Olyan, mint az álmaim, keservesen elszomorító. Egy összetört valami, ami nem hagy nyugodni. Engem mégsem a fizikai fájdalom öl meg, hanem a gondolataim.
Most talán hülyének titulál az egész világ, sőt, még a kibaszott univerzum is, hogy a nagy Min Yoongi ennyitől összetörik. A nagy, ridegszívű, méregtől bűzölgő mosolyú srác, aki nem kíván neked semmit, mikor találkozik a tekintetetek, csak a tömény tudatlanságát, merthogy én nem ítélek el senkit. Nem szokásom belefolyni az emberi sorsba, hagyom, hogy minden úgy történjen, ami elő volt írva.
De mindenkinek van egy gyengepontja, azt gondolná az ember, fájdalmat csak a szerelem vagy a halál, gyász okozhat, de téved. Halál okozza a halált. Utálom, utálom, utálom. Három napja meredtem bézsszínű, jéghideg falaimra, és kutattam. Hol a válasz? Sehol. Erre nincs válasz. Ha majd nem tanít más, akkor nem fogok többé zongorázni. Majd leszek olyan unalmas, monoton, mint a hétköznapi robotok. 
Jimin

Másnap korgó hasamra ébredtem fel. Már fizikailag fájt az éhség, ezért hát lerúgva magamról a takarómat sétáltam ki a konyhába. A hideg kő lefagyasztotta talpam, de jelenleg nem nagyon izgatott. A hűtőajtót feltépve dugtam fejem a szekrénybe, ahonnan kivéve két tojást és sonkát ütöttem össze egy gyors reggelit. Tálra borítva álltam az ablak elé, ahonnan, a már javában élő utcát néztem. Tízet ütött az óra. Magamhoz képest elég korán keltem fel. Miután minden falatot elpusztítottam a tányérról, vetettem egy pillantást a velem szemben levő lakásra, ahonnan egy sötét szempár nézett rám vissza.
- Jó reggelt, Yoongi - suttogtam magam elé halvány mosollyal, majd sarkon fordulva tettem a szennyest a mosogatóba. Sóhajtva túrtam bele hajamba, majd elhúztam szám. Be kéne festenem már. Bevonulva a fürdőbe vettem le magamról a pólómat, majd kibontva a színező tubusát álltam neki színt adni kopott tincseimnek. Igyekeztem nem lecseppenteni a festéket a földre, annál nincs rosszabb. Felcsatolva a hajam dobtam ki a kesztyűt a szemetesbe. Amíg vártam, a telefonomat nyomkodtam a kádban ülve. Hol máshol? Mikor terveztem volna lemosni, SMS-t kaptam Tonytól. Elhívott bulizni, az egyik ismerőséé a hely, nyitóbuli lesz, az első pár kör pia ingyenes. Több se kellett nekem, vigyorogva nyitottam meg a csapot és tusoltam le. Mikor legközelebb tükörbe néztem, hajam már élén narancsszínben pompázott. Már kezdett lemenni a nap, amikor én bezárva mindent galoppoltam le a társasházba vezető lépcsőn. Előkapva egy cigarettát gyújtottam meg bő lánggal, majd kifújva a füstöt indultam el a megkapott cím irányába. Le fogom magam ma inni a sárga földig, ha törik, ha szakad.Suga

Korán reggel dobott ki az ágy, miután végre képes voltam elaludni – öt percre. Komótos tempóban ízlelgették talpaim a jéghideg csempét a konyhában, hatalmas sóhajokkal tarkítva menetemet, öntöttem magamnak egy pohár vizet. Örültem, hogy nem volt a közelemben egy tükör se – még -, mert történetesen tudtam, hogy a táskák a szemeim alatt sötétebbek, mint az éjszaka, és még a Gucci sem gyárt jobbat, akárhogyan próbálkozik se.
Egész délelőtt egyik helyről a másikra járkáltam, kerestem valamit, amit megtalálva megint csak visszatértem a kibaszottul unatkozó Yoongi szerepébe. Jelenleg képtelen volt lekötni a zongorám édes melódiája, ami nagy szó. Nem gondoltam arra, hogy esetleg, talán már végleg meguntam, és feladom, mert ez az életem, ezt nem lehet elfelejteni. Ez az átmenet valami régi, és valami új között. A múlt, ami kihatással van a jövőre, és az elkövetkezendő tettek és történések sorozata, amelyek távoliak és hívogatóak, akár a csillagok az égen.
Van az a mondás, hogy egy embernek négy élete van. Egy egymásra épülő rendszer, benne bolyongással, kalandokkal, meg nem értettséggel és rengeteg kérdéssel. Ott az első, mint az előjáték; vaklál az ember a sötétben, s akkorát esik, mint az ólajtó. Megtanulja az alapvető dolgokat; hogyan táplálkozzon, lássa el magát, hogy szerezzem barátokat, szerelmet; ám arra, hogy hogyan éljen, talán sose sikerül megoldást találnia. A legszerencsésebbek a negyedik életük végén megvilágosulnak, de akkor már nyílván késő lesz kijavítani mindazt, amit előző léteiben elrontott, vagy nem tett meg.
Halványlila fogalmam sem volt arról, mi célból és milyennek teremtett az a valaki ott fent, de úgy véltem, valahol a harmadik életem elején járhattam. Elhidegültem az emberektől, nem tartottam fontosnak őket; az első életem – mint jelenleg mindenem – egy pocsék valami lehetett, ha idáig jutottam. Nem tartozott hozzám senki, semmi, és az égvilágon nem is akartam változtatni ezen.
A délelőtti órák járásában eszembe jutott valami, ami mindig felvidított. Egy könyv, egy lélektani dráma, amely a Vég fehérbe öltöztetve címet viselte. Évekkel ezelőtt kaptam egy – akkor még élő – barátomtól, Namjoon-tól. Kim Namjoon, a nagy író, akinek névtelenül írtam zenét a könyveihez. Az író, aki az egyik darabom hallgatta, mielőtt öngyilkos lett.
Szemeim kedvesen szántották fel a sorokat, amelyek Namjoon elmébe vágóan lágy hangjaként elevenedtek meg újra. Ismét, megint, ezt olvasom; ilyenkor érzem, hogy újra itt van velem a régmúlt barátom, a közelemben, érzem magamon pillantásának súlyát, de mikor felnézek, a fájdalom visszaránt a valóságba.
Park Jimin, és a barna szempárja.
Meg a hányásszínű narancssárga hajkoronája.Hát mégis hogy a faszomba néz ez ki?!
 
Jimin

Az idő kellemes volt, a napnak már csak pár sugara látszódott a horizonton. Egy jó húszpercnyi combos séta után meg is érkeztem a klubbhoz. A dübörgő zene hívott, az embertömeg csábított, az ingyen alkohol csalogatott... Nem is baszakodtam kint sokáig, egyből mentem is be. Az egyik őr utánam nyúlt, de Tony szerencsére ott volt és simán bevitt.
- Ennyivel tartoztál, ha már olyan füvet hoztál, ami egy baszott bálnával is egyszarvúkat láttatott volna a víz alatt. - Veregettem meg vállát vigyorogva, mire csak egy szemforgatást kaptam.
- Inkább kussolj és igyál. Részegen jobban szót értenek veled. - Nyomott kezembe egy sörös üveget. Alapozásnak megteszi. Tömény a kevert után, rövid a koktél után. Úgy ittam az alkoholos italokat, mint más a vizet, csodálom, hogy nem dobtam ki a taccsot a harmadik kör után. Egy vodkás üveget szorongatva támolyogtam be, pontosabban; lökdöstek be a tánctér közepére, ahol egyedül maradtam. Körülöttem mindenki boldog volt, akár a piától, akár csak a hangulattól. De mindnek ott volt az önfeledt vigyor az arcán, amit én már rég nem tapasztalhattam. Mélyponton vagyok. Innen is csak zuhanok. A föld már rég eltűnt a lábam alól, gödörbe estem. Innen már nincs kiút, csak a lassú, belső elrohadás. Hiába próbálom kitölteni a bennem levő űrt, az csak napról-napra növekszik. Mint valami rossz vírus. A zene dobhártya szaggató, de nekem csak halk háttérzajnak tűnik amellett a sípolás mellett, amely eljut füleimbe. Szemeim összeszorítom, kezeim halántékomra szorítom. Várok. De semmi. A sípolás nem szűnik meg, már foltokban nem is látok. Ki kell jutnom innen. Most! Az emberekbe kapaszkodva vonszolom ki lábaim a bejárathoz, ahol szinte kiesek a kapun. A friss levegő hideg zuhanyként érint, majdnem ledönt a lábamról. Túl tiszta. A földre nézve inog meg lábam, hisz semmi nem stabil. A járda kockái ki akarnak kerülni helyeikről, rezegve próbálják feldönteni azt, aki rájuk lép. A kerítésbe kapaszkodva, életemért küzdve próbáltam két lábon megtenni az utat hazáig. A félig teli üveg még mindig markomban pihent, eszem ágában sem volt eldobni. Kutya harapást szőrével elven meghúztam, majd hagytam, hogy a keserű folyadék végigguruljon torkomon. A húsz perces sétából csináltam vagy egy egy órásat, ha nem vesszük bele azt a hat cigi szünetet, amelyeket a falnak vagy épp lámpaoszlopnak dőlve tartottam. A ház kapujához érve másztam fel négykézláb az ajtóhoz, majd valahogy beügyeskedve a kulcsot a zárba tántorogtam be. A lifthez semmi kedvem nem volt, így hát ismét a lépcsőt választottam. Jobban hasonlítottam arra a kiscsajra... faszom tudja, hogy hívják, de ő is pontosan ilyen gerinctört mozdulatokkal közlekedett a lépcsőn. A következő emlékem már a lakásban volt, ahogy a tükör előtt állok. Az üres üveg a kezemben, nyaka körül az ujjaim végei már fehérek, olyan erősen szorítom. Ahogy a tükörképem néztem az üveg felületén... Elkapott a hányinger. Végignéztem magamon: a karikás szemeim, beesett arcom, lenőtt hajam, kilátszódó bordáim és heges alkarjaim... Ez vagyok én, egy hülye huszonéves, aki lemondott már minden jóról és emberiről.
- Undorító vagy... Rég meg kellett volna már tenned. - Üzentem szavaim a tükörnek. Hangom elcsuklott, könnyeim sorra hagyták el szememet, jobb helyet találva maguknak bő pólómon. - Ne... nem vagyok gyenge! - Ejtettem ki ujjaim közül az üveget, hogy kezeimmel próbáljam elfojtani bánatom. - Ne. Elég. Mondom elég! - Dörgöltem szemeim, de semmi haszna. Felemelve fejem néztem meg arcom. Orrom vörös volt, szemeim hasonló színben pompáztak, orcám a könnytől csillogott. - Tűnj el! - Kiáltottam el magam, míg nagy erővel meglendítettem öklöm. A tükörképem eltűnt, ahogy kezem az arcom helyébe csapódott, ezernyi szilánkot szórva szét és állítva bele kezembe. Lábaim meginogtak, zokogva estem össze a parkettán. A törött üvegek közt, vérző kézzel kellett rájönnöm: Gyenge vagyok az élethez. 
Suga

Amint a fali ketyere késő délutáni óráknál bandukolt, úgy álltam készen a lefekvésre, mint az ágyba kényszerített óvodás, annak ellenére, hogy még nem volt annyira eget rengetően késő.
Az idő kezdett egyre melegebbé válni, ami borzasztóan elkeserített a lelki nyomoromban – elvégre én, akit rendszeresen megihletett a nyár minden mozzanata és pillanata – imádtam ezt az évszakot, úgy, mint a tavaszt, most mégis azt kívántam, bár ne közeledne. A lakásom jéghideg falai így is a zord telet juttatták eszembe, kétségtelenül hiányoltam a változást. Hogy végre ne csak az ablakomon kívüli világon legyen virágzó, kedves tavasz, hanem a szívemben is.
A napi semmit nem akarásom, és semmit nem tevésem meghozta azt, hogy egyszerűen nem tudtam elaludni. Órákig bámultam fűzöld plafonom egyszínű mázát, de nem jött álom a szememre, nem volt olyan téma, amely kikapcsolta volna az agyam. Ezek helyett meglátogattak régi jó barátaim, a gondolatok, akik még sok kérlelés és éjszakákon át ívelő forgolódások sem űztek el.
Aznap este, órák után adtam fel, és kezdtem el kutatni egy altató után. Nem voltam nagy híve az ilyen csodáknak, nem akartam ráfüggeni, rabjává válni, de mintha csalogatott volna a kis tubus, és abba is kezdtem beleőrülni, hogy nem tudtam pihenni. Égett a szemem a fájdalomtól, és jobban vágytam a felfrissülésre, mint bármi másra.
Lassított mozdulatokkal értem el a konyhámat, ahol abban a pillanatban kinyitottam az ablakot, ahogy beértem. A környék most éppen – tőle eléggé szokatlanul – csendes volt, csak elvétve egy-két tücsök játszott hegedűjén. Nem lézengett sem egy idős pár, sem egy iskolából hazaérkező gyerekcsoport, vagy a két utcával lejjebb elhelyezkedő nyugdíjas otthon lakói sem erre tették meg a szokásos sétájukat a lemenő nap tengerében. Túl furcsa volt az egész, de – mint mindig -, sikerült elmélyednem a részletek sokaságában. Ismét.
A számhoz emelve a pirulát, és a pohár vizet, készen álltam arra, hogy bevegyem a mérget, amikor hatalmas csattanás hagyta el a szomszéd épület egyik lakását. Még csak tippelnem sem kellett, vajon ki volt. Persze, hogy kibaszott Park Jimin.
Sóhajtva helyeztem a pultra a gyógyszert, és a folyadékot, hogy magamra kapva egy papucsot, mérgesen kinyissam az ajtót, és meginduljak az emlegetett személy felé. Odakint még a bentinél is melegebb volt, hiába volt még csak felkelőben a Nap, elég hirtelen érte el testem a napsütés. Nevezhetjük újnak, ugyanis az eltelt pár napban nem igazán volt közöm bárminemű időjárási elemhez. Vagy időjáráshoz.. Ha a fejemben folyamatosan zuhogó zivatart, és a csattanó-dörgő villámokat leszámítjuk.
Nem tudtam kitalálni, miért van ez az ember még a Földön. Van még ok arra, hogy maradjon? A sors tartogat-e még neki valamit? Ha igen, akkor a kedves sors igazán elmehetne egy szebb helyre, mert éppen vakon vezeti a szomszédomat. Felnyithatná a szemét, adhatna neki fényeket, világot, de e helyett nem táplál mást, csak reményt. Engem pedig bosszúval, ideggel, és utálattal etet Jimin iránt. Ha már ott van a sors, akkor hívhatná kedves barátját, az univerzumot is, hogy együtt haljanak ki. Hálás lennék.
A lépcsőket megmászva, tapasztaltan értem el a fiú lakásához. Nem hozzá jártam sokat, hanem a szomszédjához, aki folyton-folyvást Jimint szidta, hogy mekkora csibész, rossz ember, és még a szebbik mondatait soroltam. Annak ellenére, hogy egyetértettem vele, nem akartam, hogy ilyet állítson – nem azért, hogy a már narancssárga hajú szomszédon védelmére keljek -, hanem azért, mert maga a „hölgy” egy pofátlan öregasszony volt.
A lakásba belépve, egy – a sráctól nem elvárt – elég otthonos, kellemes szoba fogadott, barátságos bútorokkal, többé-kevésbé rendesen elhelyezve, de ami a legjobban szemet szúrt, az a képekkel borított fala volt. A keményített papírok szinte egy hézagnyi helyet sem hagytak egymás között szabadon, és mindegyikről egy boldog, vagy legalább boldognak tűnő Jimin tekintett vissza rám. Szíven vágott a tudat, ahogy a fiú régebben képes volt így mosolyogni, még akkor is, ha ennek a srácnak ma már csak egy elfakult képű báb áll a helyén.
Füleimet fájdalmas nyoszorgások dallama ütötte meg, így lábaim maguktól cselekedtek, mégha az eszem másra is gondolt. A hangok egyre erősödtek, és vele nőtt a fizikai fájdalom is, amit a hallásuk okozott, de ami ezután következett, azt még ettől a sráctól sem vártam volna el.
Az a Park Jimin, aki eddig csak drogokkal és alkohollal pusztította magát, most vérének édes tengerében feküdve merült el könnyeiben, miközben szilánkokkal tarkított karját szorongatta, ami szorgosan színezte a környezetét. Egy átlag gyermek akkor lát ennyi vágást, amikor az összehajtogatott papírt szabja ollóval mintára; kár, hogy nem voltam átlag gyermek, mert azt a sűrűséget és idézőjelbe csomagolt szépséget, ami Jimin karján díszelgett, soha nem tudtam volna túlszárnyalni.
A fiú kis idő múltán észrevette, hogy felé tornyosulva vizslatom, és rám emelte könnyes tekintetét.
Tehát ilyen érzés feladni?
Jimin elképedt. Félt, és hátrébb húzódott. Elhúzódott a kezek elől, amelyek a segítségére érkeztek.
Ez történik, ha már egy halvány fénynyi akarat sem csillog valaki szemében?
Vére továbbra is szakadatlanul folyt; megremegett az ajkam.
Ezért pusztítja magát?
Jimin még egy csúszást tett hátra, ezzel belefúródott tenyerébe egy kisebb szilánk, amit halk sikoltással jutalmazott.
Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy ilyen az élet az érme másik oldalán.

***
     Ha van egy perced, KATT és értékeld a ficet! Tényleg csak egy perc, 4 kategóriában pontozunk, 1-5-ig. Külön tudsz minden ficet értékelni, de minden egyessel növeled az esélyed, hogy nyerj egy apróságot!~ (Kivétel: saját ficet tilos értékelni!)
     Ha több időd is van, a szerzők szívesen vennék, ha hagynál nekik kritikát.^^