Pandora szelencéje [Lemming]

   Cím: Pandora szelencéje
   Csapat: Lemming
   Páros: J-Hope( tánctanár, BTS), Ren (tanuló, Nu'est)
   Korhatár: +14
   Figyelmeztetés: tanár-diák, elvétve káromkodások
   Mű hossza: 11 oldal, 30.988 szó használata.
   Leírás: Egy olyan témát dolgoztunk fel, miről nem szeretnek az emberek beszélni, mégis manapság ez a műfaj a legfelkapottabb. Valóban a tanár-diák kapcsolatot egy beteges kórnak tartják, hiszen szabályba ütközik a diákunkkal való kavarás, mi megtöri a gyermek lelkét, és egy egész romot hagy maga után, ami végigvezeti őt élete hátralévő részében.
Azonban vannak olyanok is, hogy a tanár fiatal, tökélete mozgással megáldott és szerethető, vonzó természet, s van a diák, kinek ez felkelti figyelmét, és önszántából vállalja a következményeket. Ren és Hoseok kapcsolata nem alakult valami fényesen, mégis valami hihetetlen bontakozik ki kettejük között, mi megváltoztatja az életüket.

Jung Hoseok:

Mindig is boldog ember voltam. Ha valaki megbántott, még akkor is mosolyogtam, mert tudtam: ezzel édesanyámnak nagyon nagy örömöt adok. Anyukám imádta a mosolyom.

Emlékszem, egy meleg nyári estén kint ültünk a kertben, éppen epret eszegettünk, s a csillagos eget kémleltük. Nem lehettem több hét évesnél, így nem értettem, hogy anyukám miért is szereti annyira az eget. Mindig azt mondta nekem, hogyha ő a csillagokkal díszített égre néz, akkor mindig én jutok az eszébe, azzal a nagy mosollyal az arcomon. Másoknak is ezt mondta, szinte mindig. Ahogy azon a napon is, mikor itt hagyott engem örökre, ezen a káros világon, erős, védelmező karok nélkül.

Az egyik árvaházból a másikba kerültem, hisz a lelkem annyira összeroppant, hogy azon már senki sem tudott segíteni. Úgy gondoltam, hogy lehetek a magam orvosa. Az emberektől elzárkózás lehet a gyógyszerem, ami segít abban, hogy ne érezzek. De éreztem továbbra is. Bár már nem egy személy iránt, de éreztem, és ez sokszor volt kellemes, nyugtató érzés, mely egy hosszú napon keresztül simogatja bársonyos kezeivel a lelkemet, s egész testemet. Egy érzelem volt jelen ekkor életemben: a szenvedély, amit a tánc iránt éreztem. Minden egyes alkalommal, mikor táncoltam, eszembe jutott, hogy milyen lehet szerelmesnek lenni. Szörnyű - gondoltam, és elhessegettem fejem felől - mindig. Folyton, ha csak erre gondoltam; vagy valaki felhozta. Mi értelme erős fonalakat kötni egy másik emberhez, melynek becses neve: szerelem. Én nem szeretnék, és nem is szerettem volna. Csak a táncnak éltem, hisz nekem nem kellett egy olyan személy az életembe, aki számon tartson; mikor, hol vagyok, mit csinálok. Szerettem szabad lenni, szerettem kiélvezni a fiatalkorom.

Most egy elismert tánctanár vagyok. Valahogyan legyőztem gyógyszerem, s emberek közé mertem férkőzni. Csak a tánc miatt. Reggel nyolckor keltett fel az ébresztőórám, melyet sajnálatos módon tegnap este be kellett kapcsolnom. Nem azért. Szeretem azt, amit csinálok, csak az embereket nem, akiknek kell. Érthetetlen csürhe az egész, botlábakkal.

Lassan keltem ki ágyamból, hogy készülődhessek. Azt szeretem, hogy sosincs első órám. Elég jó ez így. Hajamba borzoltam, mikor már a fürdőszobám ablakából csodálhattam elaludt arcom.

Choi Min Ki:

Egy átlagos fiú vagyok, átlagos élettel, monoton mindennapokkal. Mióta megszülettem egy szerető családba estem, s karmaikból sosem szabadultam, bár nem is akartam. Volt egy szerető bátyám, családom, sőt a szerelem sem hiányzott az életemből. Ám értek olyan kellemetlen helyzetek, lányos külsőmnek köszönhetően, hogy hetero fiúk szerettek belém, egy komoly kapcsolat reményében, azonban hamar fényderült nemi kilétemre, amiért kaptam is pár csúnya megnyilvánulást. Nem igazán hatott meg ez sosem, hiszen nem az én hibám, hogy szemüvegre van szükségük szerencsétleneknek.

Összefoglalva, nem tetszett az életem, sok szempontból volt ez hátrány, de némelyből előnyre tehettem szert, ha jól kevertem a lapokat. Alapjáraton egy jó tanuló éles eszű fiúnak neveltek, ki a lányokat és a rövid szoknyát helyezi előtérbe, viszont ez inkább a bátyámra jellemző, sem mint szerény személyemre, mivel a férfi test tökéletes domborulatait többre értékeltem, mint a finom idomokat. Ez egy velem született betegség, ha úgy tetszik, de én sosem tekintettem rá a ként.

Tizenhét éves tinédzser voltam, semmi problémával, a világ a lábaim előtt hevert, szinte úsztam a pénzben, mégsem leltem örömet semmiben. Mivel megtehettem, esetenként váltogattam a partnereimet, volt hogy naponta, ám az is előfordult, hogy heteket bírtam ki egy személy mellett. Félreértés ne essék, hatalmas dolognak számított ez nálam, hiszen nem szoktam meg a kötődést, még a családom felé sem, nem kellett megdolgoznom a bizalmukért. Egyetlen dolog létezett a földön, amiért tényleg megkellett dolgoznom, és nem vehettem félvállról. A tánc. Fél éve magántanárhoz járok, mert sajnálatosan untam a sima órákat, ahol több gyereknek próbálnak, reménytelenül, betanítani egy koreográfiát, ezt megunva pedig váltottam. Természetesen, jól döntöttem, és a tanárral is egész jóba lettem, már ha létezik ilyen…

Most egy elég nehéz lépésgyakorlatot dolgoztunk ki, melynek felét még három óra kemény gyakorlás után is elfelejtettem, szóval rendesen levagyok maradva. Szerencsémre jó képességeim vannak az egészhez, hogy ne essek pofára és a mozdulataim is, tanárom szavaival élve: „Kecses, akár egy hercegnőé”. Bár utáltam ha nőkhöz hasonlítgattak, azért neki megengedtem, legalábbis nem üvöltöttem le a fejét. Mellesleg helyesnek tartom, ezért kitűntetett helyen áll nálam, így adok a véleményére, és ne menjünk el amellett sem, hogy a mozgása sem egy nyugtató koreográfia.

- Ren, ne ábrándozz, iskola van!- rontott be a szobámba Minseok egy párnát vágva védtelen mellkasomhoz, mire, mint egy feldühített oroszlán, pattantam ki a takaró ölelő fogságából.

- Szerintem, jobb ha futsz!- morrantam rá, remélve, hogy megértette nem vagyok kíváncsi a hülye fejére hajnali fél nyolckor, de sajnos nem elég okos hozzá.

- Egyem azt a szőke, kómás fejed!- gúnyolódva túrt, így is szétzilált tincseim közé, amire kedvem lett volna megfojtani egy kanál vízben, mégis erőt vettem magamon és hagyva a balfaszságait, bevonultam a fürdőbe rendbe szedni, zombikat megszégyenítő, külsőm.

A tükörben persze, tényleg, egy holdkórossal néztem farkasszemet, ki sokban hasonlított hozzám, csak egy ocsmányabb formában. Néma sóhajt engedtem ki kicserepesedett ajkaim közül, mielőtt hozzá láttam volna a feladatomhoz, mit minden reggel elintézek.

Jung Hoseok:

Autóm kormányán doboltam ujjaimmal, egy számomra ismerős dalt meghallva a rádióban. Semmilyen érzelem nem tükröződött rólam, de abban a négy percben legszívesebben sírtam volna, drága édesanyám után. Az ő szeretett dalát adta a rádió, melyre annyit táncoltunk együtt a kisebb otthoni ünnepeléseken, vagy éppen akkor, ha anyukám kedve borzasztóan jó volt. Egyik szemem sírt, míg másik nevetett. Éreztem egy kósza kis könnycseppet fekete íriszemben, tudtam, hogy ott csillog, mint egy apró forrás az erdő mélyén. De sajnos ez a forrás sosem tudott a felszínre törni, hogy egy pataknak adjon életet, mely végigcsordogál az erdő száraz földjén. Nem engedhettem, nem lehettem gyenge. Ha valaki gyenge, akkor a mélypontja hívogatja őt, s lassan összeesik; felad mindent. Aki erős, azzal ez nem mindig történhet meg, bármi is legyen. Én egy erős férfinak találom magam, ki elzárkózott az emberek elől, rejtegetve az érzéseit. A bújócska néha hasznos, ha egy olyan helyet találsz, ahol senki nem talál meg, és végre egyedül lehetsz. Sokan azt állítják, hogy az ember társas lélek, és bizony, azok nagyot lódítanak. Vajon hány kis porszem van még rajtam kívül elveszve ebben a végtelen univerzumban? Nagyon sok, és hiszem, hogy mégis valamilyen szinten boldogok. Én is az vagyok, hisz az életem számomra tökéletes.

Leparkolok az iskola óriási épülete előtt. Leállítottam autóm motorját, kissé lassan téve ezt meg, bár fogalmam sincs, hogy miért. Újra emberek közelében kell lennem, amit nem szeretek. De mégis rájuk mosolygok, ha kell. Ezen a helyen vannak olyan pillanataim, amikor egy olyan érzés, illetve egy kis elképzelés telepedik le a fejembe, mintha én nem is lennék visszahúzódó. Ilyenkor oldódom fel, de aztán ez a dolog mindent szanaszét szaggat a karmaival.

Kiszálltam kényelmes autómból, az iskola kapuja felé véve az irányt, melynél az a borzasztó osztály állt, kiket tanítok. Nagyképűek, és teljesen azonosulnak a rémálmaimmal, miszerint ilyen rossz kölykök tesznek a sírba. Mintha csak egy rossz amerikai filmben lennék. Vannak pasi imádó coffos lányok, vannak a focisták, a stréberek és a kis homókat se hagyjuk ki. Többször is rám akaszkodott már az egyik közülük, aki még táncolni is tudott. De ha azt kérdezni valaki, hogy tetszik-e? Tetszeni tetszik, bár az identitásommal sem vagyok képben - viszont van egy másik fiú, kinek a magántanára vagyok. Egyszerűen gyönyörű az a fiú, és valahogyan rá kéne vennem, hogy próbálja meg újra az iskolában tanulást. Akkor láthatnám minden egyes nap szépséges arcát, melyet a napfénynél szebben bármi nem tudna kiemelni. Nem voltam azzal tisztában, hogy miért is kedveltem meg egy tanítványomat, de nem szerettem volna szeretetet táplálni iránta. Hisz ami nincs, abból hogy adjak másnak? Ha szegény vagyok, nem tudok adakozni.

Elhaladtam az osztály mellett, de a kis "Cica fiú" belém kötött. Nem én adtam neki ezt az undorító nevet, hanem a többi fiú. Sosem bírnék a szemébe nézni ennek a srácnak, hisz a hazugságaival bárkit az ágyába tud csalogatni, csak hogy neki jó éjszakája legyen. Talán Ren is ilyen lehet? Bár ezt sosem hinném el róla, feltételezni szabad.

- Jung tanár úr, csakis maga miatt van most rajtam egy olyan dolog, amit tudom, hogy szeret - a fiú arrogáns hangja sajnos nem haladt el fülem mellett, de inkább rá sem néztem. Most éppen máson kattogtak azok a bizonyos kerekek a fejemben, méghozzá Minkin. Bájos, s kecses, akár egy hercegnő. Tudom, ő ezt nem szereti, de mégis olyan. Nem szeretnék szerelembe esni, és nem szeretném, ha a remény kikandikálna a szelencéből. A remény... Az én kis ládikóba bújtatott igazi énem, mely bent ragadt, és senki sem nyitotta ki még eddig. Remélem ez nem is fog egyhamar bekövetkezni.

Édesanyám sokszor aggatta rám a J-Hope jelzőt, miszerint én vagyok az emberiség reménye. Bárkit fel tudtam vidítani, ez tény. De az anno volt, most már nem lennék erre képes, pláne nem, ha más emberekről van szó. Magamat is nehéz boldogítanom, nem hogy másokat! De az élet ilyen; sok-sok sötét oldala van.

Choi Min Ki:

Amint elvégeztem az utolsó simításokat is, bátran mondhattam, hogy szívdöglesztően nézek ki még férfi szemmel is. Nem volt úgy célom, kinek tetszek, de bennem maradt, még régről, hogy a jó külső, jó eredményeket hordozhat magában, én meg amúgy is imádtam kitűnni a tömegből, ami ez által sikerült is.

A konyhába felszedtem az uzsonnás-dobozom, melyet édesanyám jól megtömött mindenféle jóval, s táskám mélyébe rejtettem, a tankönyvek elé. Jó tanuló voltam, megközelítőleg a legjobb, ehhez képest az órai munkám értékelhetetlennek bizonyult, sok tanár elmondása alapján. Nem telefonoztam, a negatív kritikák elkerülése végett, egyszerűen máson járt az agyam, emiatt azonban elkerültek a fontos információk, amiknek, esetek nagyságában, az internek segítségét hívtam végül a megértésükhöz.

- Legyen szép napod, öcsi!- emelte jobb kezét bátyám, reménykedve, hogy belecsapok tenyerébe, elkerülve hajam birizgálását, de mivel nem akartam rossz passzba kezdeni a hétfőt, megadtam neki, amire vágyott. Utáltam, ha a hajamhoz ért, ám büntetésként felhasználta ellenem, ha nem fogadtam szót, esetleg elutasítottam baráti közeledését.

Épségben indulhattam az iskolába, fülemben az ismerős dallamok keringtek, mik a telefonomból kiálló kis fonálon keresztül jutottak el füleimbe, két fülpárna segítségével, melyek támogatták a biztos ellazulást, és biztosították a kényelmet hallójáratomnak. A ritmust doboltam combjaimon, miközben már boldogabban tébláboltam a hatalmas épület környékén. Bíztam benne, hogy ez egy jó nap lesz, nem úgy, mint a többi és lassan tudok másra is koncentrálni, mint a táncra és a tanárra. Nem is nagyon fogtam fel, amikor a gondolataim Jung tanár úr felé terelődtek, akárhányszor nem tartottam felügyelet alatt. Miért vonzódom hozzá? Valami megfoghatatlan van benne és a mozdulataiban, mintha vágyna arra, hogy valaki megszeresse, átlásson a szitán, amibe bezárta magát. Nem tudtam, mit nézzek, hiszen a koreográfiája tökéletes, szinte nem evilági a stílusa, én mégis imádtam és szívesen járnék minden órájára, ha nem lenne az a sok marha. Tudtam, hogy a tanár jobbnak tartott a többieknél, végül is az osztályból, akik konyítottak valamit a hip-hop műfajhoz, kihagyták a selejtes órákat és bandákba szerepeltek, próbáltak nevesebb kiadókhoz bekerülni. Őszintén én is vágytam rá, de valamiért úgy éreztem, hogy cserbenhagyom Hoseok-ot.

Rengetegszer fordult meg ez a fejemben, de tánctanárom, hiába nem mondtam neki, ilyenkor reménykedve nézett rám, mint aki sejti, hogy tovább akarok lépni. Talán az ő ereje a reménységből származik, csak elvan benne zárva, akárcsak Pandora szelencéjébe.

- Minki, már nem órán lenne a helye?- jött mögülem egy barátságosan csengő hang, mire úgy megugrottam, hogy egy ballerina megirigyelne, majd felé fordultam...és észleltem legjobb barátom jelenlétét, akit szívesen lecsaptam volna a földre.

- Megijesztettél, idióta!- morrantam rá, aztán hagyva az egészet öleltem meg, mert már úgy vigyorgott, mint egy idióta és széttárt karokkal várta cselekedetem. Utálom.

- Látom rosszul keltél!- heccelt, látványosan végig mérve, de sajnálatára külsőmön nem fedezhetett fel hibákat. – Csak nem a tanár miatt?- felhúzta játékosan szemöldökét, pajkosan kacsintva rám, én meg enyhén elpirulva fordítom el tekintetem.

- Hagyjuk. Nem meleg!- zártam le az ügyet, azonban barátom nem vette a jeleket, így könnyűszerrel folytatta.

- De nem is hetero. Legalábbis én nővel nem láttam- gondolkodott hangosan, fél szemmel engem vizslatva, hátha meglát valami kis fényt, hogy ezzel szekálhat.

- Biztos van felesége, túl jó pasi!- ahogy felmentünk a lépcsőn az iskola nagy ajtajához, mely az aulába vezetett, visszapillantottam rá. – Most már kuss!

- Gyere el a nagycsoportos órájára!- tette karba kezeit mellkasa előtt, kihívóan tekintve lényemre.

- JR...majd meglátom- legyintettem és bementünk az épületbe, hol már sok diák lézengett, bandákban, vagy kettesével. Úgy tűnt megelégedett válaszommal, mert vidáman kezdett mesélni egy kalandjáról, amit nemrég élt át egy érett pasival.

Jung Hoseok:

A tanáriban töltött percekben megsemmisült a mai egész napom - a tanárnők egy újabb oldalukat mutatták meg, jelenlétemet észre sem véve beszéltek hálószobai titkaikról. Elsőnek is: egy iskolában vagyunk, nem egy sztriptíz bárban, másodszor: én attól még, hogy a sarokban lapultam a naplót nézegetve, jelen voltam és mindent hallottam. Kedvem eleve a nullán állt, de most egyre jobban csak zuhan a negatív irányba, elnézve az osztályom jegyeit. Teli vannak elégtelen jegyekkel, és akárhova nézek, csak ezt látom. Tudtam, hogy szörnyűek, de hogy ennyire!

Félszemmel az ajtóra sandítottam, melyen az egész iskola legundorítóbb embere lépett be. Mint már említettem, ki nem állhatok másokat. De ő túlment azon a bizonyos határon, és a világ megszámlálhatatlan sok embere közül is őt utáltam a legjobban. Szintén tánctanár volt. Alakja telt, mintsem karcsú, kecsesnek meg főleg nem mondható azzal az ősember járásmóddal. Szemeimet eleget engedtem "csodálni" a látványt, úgy gondoltam, hogy bőven elég lesz ez a pár másodpercnyi pillantás.

A csengő hallatára felállt a szőr a hátamon, szívem pedig gyors tempóban kezdett zakatolni - mint mindig. Ahányszor belépek az emberek összemocskolt területére, mindig ez van. Betegségeket terjesztenek - leköhögnek téged, és még sorolhatnám. Ez is egy oka az emberundoromnak.

Lassan összeszedtem magam, hogy elindulhassak. Mikor már biztos voltam benne, hogy sikerült közéjük lépnem - elindultam. Nyugodtan lépkedtem végig a folyosón, melyen még néhány gyerek a terme felé futott, hogy el ne késsen. Zavart, ha valaki elkésett, de az mégjobban, ha megzavarta a táncórámat.

Beérve az összkomfort nélküli terembe egy ismerős, nyálas hang csapta meg fülem. Kissé ideges lettem, hisz már kezdett elegem lenni Park Jimin-ből és a kutyáiból, kiknek nem a táncom, hanem a farkam kellett. Nem adok sem egyest, sem figyelmeztetést - egyszerűen csak nem foglalkozok ezekkel a fűzögető szavaikkal. Nekem egyetlen normális tanítványom volt, Choi Minki. Ő az egyetlen, akinek a lépései egy másik világba repítik szürke lelkemet, ahol néhány festő gyönyörű színekkel festi azt be, mintha csak egy szabad vászon lenne. Egyszer kipróbálnám, hogy milyen az, mikor Ren a táncparkett, én pedig a ziláló, izzadt táncos. Bár ezt csak J-Hope tudná megtenni, de ő a múlt. Ő a kis szelencében maradt, amit senki sem tudna kinyitni.

- Jung tanár úr... Szünetben ráérne? Most egy komoly dologról lenne szó - Jimin volt az egyetlen gyerek az osztályban, akinek még azokat a bizonyos "komoly" dolgokat sem hittem el. Nem akarom látni ezt a fiút. Míg a tánca szintúgy elvarázsol, jelleme, személyisége és a viselkedése el szörnyit. Undorító.

Bólintottam, hisz még mindig a tanárja vagyok.

***

Óra után kicsit boldogabb lettem, mivel végre láthatom Minkit. A magántanára vagyok, amit sosem bántam meg hogy elvállaltam, és nem is fogok. Szeretem nézni, mikor bizonytalannak érzi magát, és zavarodva rám néz. Tekintete sokszor mindent elárul, és úgy vélem, talán kezdek hozzá vonzódni. Nem szabadna. Ő számomra olyan, mint a tiltott gyümölcs. Mindenki ellenezné a kapcsolatot köztünk, legyen az bárki a világon.

Csak egyszer, tényleg csak egyszer, bárcsak megállnának az emberek, hogy elgondolkozzanak azon, hogy minek is vannak a földön. Terveznek, beosztanak, dolgoznak. De még a legjobban kitervezett terveik is nehezen élik meg a holnapot, így elvetik azt. Sokan feladják az álmaikat, beteggé isszák magukat és véget vetnek keserű életüknek. Én is ezt tehettem volna. De csak volna, hisz én elgondolkoztam azon, hogy minek kellek, ha úgysem tart számban senki.

Choi Min Ki:

Az osztályba érve, akartam megfordulni és hazamenni, azon különös okból kifolyólag, hogy utáltam közéjük bejárni. Mindenki ismeri azt a kifejezést, hogy: Házinyúlra nem lövünk!? Én megtettem. Megtettem, és ott ért véget az életem, mivelhogy a partnerem nem tudta felfogni kapcsolatunk záró részét, aminek közel egy éve vége szakadt, és naponta látott el jó tanácsokkal, olykor egy-egy, számára, aranyos gesztussal lepett meg, mely az én tetszésemet nem nyerte el. Ha egy évig vagy párkapcsolatban, sajnos nehezen rázod le az illetőt, ha az azt hajtogatja magában mennyire szeret. Irritáló.

- Csáó, Ren!- üdvözölt MinHyun hatalmasra tárt karokkal, miket JR bunkón lökött arrébb, ezzel is megmentve a fiút, hogy én szóljam le.

- Menj már az útból, Hwang!- flegmázott legjobb barátom, részemről édesnek találtam védelmező ösztöneit, ám volt barátom olyan szemeket meresztett rá, mintha ellopta volna a cukorkáját, melyet az asztalra helyezett, annak érdekében, hogy majd a nap folyamán elfogyasztja.

Helyet foglaltunk egy üresen hagyott padnál, s míg JR kémlelődve vezette végig tekintetét a termen, én elgondolkodtam az élet nagy dolgain és nemes egyszerűséggel lefejeltem a padot tehetetlenségemben. Annyira idegesített, hogy a saját boldogságom érdekében képtelen voltam jól megfontolt döntéseket, lépéseket tenni. Az álmaim szebbek voltak a valóságnál, de ezt szerintem nem kell részleteznem.

- Nem jössz csoportos táncra, mi?- találta fején a szöget barátom, lemondó sóhajtása közepette, majd lágyan megbökte a vállam, hogy reakciókat válthasson ki belőlem. Nyöszörögve ingattam jobbra-ballra kobakom, megadva a válaszom, mire hátba vágott, amitől egy nagy nyögést váltott ki belőlem. Megmozdulni is lusta voltam. – Ennyire kiakarod sajátítani a tanárt?

- Jobban látszana rajtam minden, ha többen lennénk- motyogtam magam elé, nem igazán figyelve barátom hallja-e mondandóm, vagy teljesen leszart, ahogy szokott.

- Reménytelen vagy- pufogva dőlt hátra székén, mikor megjelent a matek tanár, és kezdetét vette az első óra, mi nem tartozott a kedvenceim közé. Nem emeltem fel a fejem, felesleges lett volna, úgyis a táncon agyaltam, nem érdekelt a tananyag.

- Hogy értve reménytelen?- kérdeztem magamtól, miközben leértem a terembe, ahol Jung tanár úr szokott nekem órát tartani, de addig még bőven volt egy óra, azonban most más diákokat edzett itt, mit lejöttem meglesni. Mással is olyan türelmes, mint velem szokott? Vagy csillog a szeme, ha ránéz? Bizony, így volt.

Park Ji Min. Ő volt az a diák, kit senki sem kedvelt, mégis rajongtak érte. Lehetett szó akármiről, mindenben jeleskedett, csak a modorán kellett volna valamennyit csiszolni, de hát a szülei erre nem vették a fáradtságot, így nem tudtak vele mit kezdeni. Nem tudtam megfejteni, milyen szemekkel nézett rá kedvenc tanárom, viszont egy kis undort véltem felfedezni tekintetében, ahogy mozgását figyelte. Rám néz így? Mit gondolt rólam?

Sosem tetszett úgy igazán senki, ezért is nem fogtam fel miért akarok megfelelni Hoseok-nak, hogy máshogy nézzen rám. Vonzódnék hozzá? De hisz tanár, méghozzá az iskola tanára. Ez elég hülye kifogás volt.

Megvártam, amíg véget ért az óra és bementem a terembe, mikor már csak üresen tátongott, s a falak nem verték vissza az idegen hangokat, gyors lépteket. Minden olyan csendes, nyugtató hatást keltett bennem, mintha nem is itt lennék, hanem egy egész más helyen. Talán a szobámban.

Elindítottam egy viszonylag lassú számot, hogy a koreográfia minden mozzanatát elsajátítsam, abban a rövid időben, míg lefárad magántanárom és segít valamennyire.

Jung Hoseok:

Újra a tanáriban töltöttem az időmet, hisz a szünetekben ott a helyem. A naplóba már nem mertem bele lesni, így a fekete laptopom tetejét egy laza mozdulattal lecsuktam, majd szokásosan a nyitott ajtó felé sandítottam, ahol Jimin állt. Komoly dologról szeretne velem beszélni, amit még mindig nem hiszek el.

A fiú megfontolt lépésekkel közelített felém, meg sem várva a reakciómat arra, hogy én megpillantottam őt a tanári ajtajában. Lábai asztalom előtt állították őt meg. Ráemeltem tekintetem, majd biccentettem a fejemmel, hogy értse: kezdheti a hazudozást. De kivételesen nem ezt tette. Elmesélt nekem mindent a családi hátteréről, és esküdött, hogy ő nem hazudik.

– Jung úr... Szeretnék idol lenni, tartana nekem is külön órákat? - megdöbbenve néztem rá, és a hazugság kis jeleit kerestem rajta. De nem volt. Teljesen normális volt... Így hittem neki.

Most az egyszer megadtam tiszteletem ennek a fiúnak, viszont a csengő fülbemászó dallama megszakította a beszélgetésünket. Jimin hátára simítottam, majd kitessékeltem. Most már kész vagyok arra, hogy láthassam az angyalom, Minkit. Ennek a fiúnak olyan tiszta a lelke, mint egy virgonc patak. Gyönyörű, átlátható. Nem mocskolta be hazugságokkal, mint a már ködbevont messziségben eltűnő Park Jimin.

A táncterembe érve megpillantottam Rent, aki hirtelen úgy nézett ki, mint egy gyermek, aki először riad a magány iszonyatára. Felkuncogtam a fiún, ahogy beléptem a barna falapon. A vak is látta volna, hogy mennyire szégyenlős lett hirtelen, amit a tükörből is tisztán láttam. Kétszeres rálátásom volt az arcára, melyen a pirospozsga lassan kezdett utat törni magának, bepirosítva gyönyörű hófehér bőrét, melyet álmaimban az ajkaim érintenek. Minki sebesen futott lekapcsolni a zenét, mely kellemes hangulatot varázsolt a helybe, és szívesen táncoltam volna rá.

- Jó napot, tanár úr! - meghajolt előttem, és vigyázba vágta magát. Nagyot sóhajtottam, miközben alaposan végig mértem tökéletes testét, mely mozgás közben volt a legszebb.

Choi Min Ki:

Olyan szinten beleéltem magam a zene különösen ismerős ritmusába, hogy képes voltam kizárni az egész világot, meghatározatlan ideig elmerülni a dob által létrehozott egyszerű, mégis bonyodalmakkal telepakolt álomszerű hangjegyekben. Sokszor gondolkodtam, hogy hobbi szinten elkezdek egy-egy hangszeren játszani, ám mindig kudarcot vallottam, bármiről volt szó, a testem csak ringani szeretett, ezekre, a csodálatos hangokra.

Elképzeltem, miképp megannyi ember terült el a lábaim alatti óriási nézőtéren, s minden szem rám szegeződve, várta előadásom fő promócióját, mi szeretett tanárom Hoseok tanított be, a nehéz órákban, miket együtt töltöttünk a meleg táncteremben. A közönségben elhelyezkedő lányok, hangosan sikítoznák a nevem, dominószerűen egymást követő mozdulataim tiszteletére, melyet a szám hatására, agyam már automatikusan küldött szét végtagjaimba, mely teljesen eggyé olvadt a zenével, teljesen egyesülve egymással, akár két szerelmes a való életben. Izzadtságom maga lenne a megtestesült gyönyör, mi távozik testemből az ingerek hatására, lecsorogva arcomon, beteljesítve boldogságom, és a lányok vágyait. A fények adnák az érzelmek vad forgását, miként követ engem a pódiumon, mindent a világ elé tárva, mi szívemben kavarog, mit beleadtam a produkcióba. Egy valóra vált álom, és én az egész rajongótáboromból csak egy ember tiszteletét akarom kivívni, akinek feltétlen büszkének kell lennie rám, még évek múltán is mellettem lenne a helye. Ő lenne Jung Hoseok, ki díszpáholyból nézné végig az előadásom, kinek a tapsa lenne a leghangosabb, s mosolya a legvakítóbb, aki elmondaná mennyire odáig van értem és a fáradtságos munka megérte velem, mit anno alig akart bevállalni. Talán meg is csókolna, ott mindenki előtt, kifejezve…

Hirtelen hideg csapott hátba, mire megmerevedve fürkésztem a tükörből ki az, aki megzavarta táncom, és mikor találkozott tekintetem gondolataim főtárgyával pironkodva próbáltam összeszedni magam, hátha nem vette észre mennyire odáig voltam érte, ráadásul szívem is vad ritmust kezdett diktálni, jól tudtam nem a nehéz koreográfia végett. Sietve lekapcsoltam a magnót, majd illedelmesen köszöntem, kerülve a szemkontaktust, nehogy rájöjjön valamire, hiszen nem jelentettem számára semmit, azon kívül, hogy a délutáni óráit is loptam, miket kényelmesen eltölthetett volna a kanapéján kidőlve, iszogatva. Nélkülem.

Ajkaimba harapva vártam meg, míg lepakolt és jól felmérte a helyzetet. Így is elég kínos volt, hogy szemeit rajtam járatta, hiába akartam rá se hederíteni, szinte lyukat égetett a lelkembe, mintha tudná a titkom, bár nyílt titok volt, hogy a fiúkat szeretem, mégsem közeledett soha felém, de a csajok felé se mutatott kifejezett érdeklődést. Tulajdonképpen ez nem ok arra, hogy meleg, mert lehet randizott délutánonként, esetleg már egy ideje barátnőjével élt egy háztartásban.

Elhessegetve a rémképeket magamtól, szedtem össze magam, hogy legalább az órát megcsináljam, aztán futhassak haza újra ágyamba borulva, ahogy szoktam, mikor elkap a hév tanáromról való ábrándozásom közepette. Mindig is egy szerencsétlen voltam és az is maradtam.

- Akkor megtetszene mutatni nekem az új részeket, amik nem mentek előző órán sem?- talán még több vér tódult arcomba, szavaim után következő pártized másodpercben, amíg Hoseok elhelyezkedett mögöttem, melyet még sosem csinált, illetve kedvesen átkarolva derekam kezdett irányítani. Azt hittem szétrobbanok, épphogy csak hozzáért bőrömhöz, mi kikandikált a póló alól, mihelyst megmoccantam , és úgy tűnt direkt csinálta. Ennyire merevnek sem tapasztaltam még a tagjaim, egyszerűen nem lehetett irányítani, csak tette, amit a férfi megkövetelt tőle. Agyam teljesen elvesztette a fonalat, nem tudtam, hogy reagáljam le a helyzetet, hiszen magához szorított, mit szexuális zaklatásnak is minősíthetek, ha rendszeresen csinálná, de eddig nem mutatott erre utaló nyomot, sőt még az itteni gyerekekkel való érintkezésnél is gyönyörű grimaszokat vágott le. Miben voltam különb?

- Ta-tanár úr!?- remegett meg a hangom, miként forró lehelete cirógatta nyakam fedetlen részét, mi testemen a legérzékenyebb részt foglalta magába. Gerincemen kellemes borzongás futott végig, s ajkaimon egy jóleső nyögés szaladt ki olyan sebesen, fel sem bírtam fogni mit teszek és már késő volt. Sebtében fordultam meg ölelésében, ami hatalmas hibát hozott magával, mivelhogy teljesen hozzám simult, ajkai csak pár centire enyémektől, orrunk egymásnak ütközött, egymás elől szívtuk a levegőt, vagyis csak ő, mert levegőt venni se mertem. Mit csináljak?

Jung Hoseok:

Egyszerűen lefagytam, de szemmel láthatólag ő is. Nem tudtam mit tenni... Csak megcsókolni. Nem! Nem akartam, de muszáj volt! Késztetést éreztem arra, hogy ajkait érezhessem, csak nem tudtam, hogy miért. Gyönyörűen csillogtak, ami magába szippantott.

Rövid csók volt, nem tagadhatom. Ren lélegzetét vissza fojtva meredt rám, majd lendült a keze. Éreztem, ahogy ég az arcom. Hát ezt érdemlem? Igen, ezt. Egy senki vagyok. Azt hiszem, hogy piszkosul szeretem Minkit, de félek. Félek minden egyes perctől, amit vele töltenék, minden egyes érintésétől, a szavaitól. Ha tudnám, hogy miért vagyok egy ilyen szemét alak, akkor már rég öngyilkos lettem volna. De sajnos anyám halála után keresem a választ, amit azt hiszem, hogy megtaláltam. Mindig azt hittem, hogy más emberekben van a hiba, de ez a csók megmutatta: bennem van, valahol a szívem helyett. Utáltam mindenkit, mert nekem szar sors jutott. Mindenkit ellöktem magam mellől - csakis ezért. Nem kellett volna...Magamnak ástam vermet, amibe jól bele is estem, és nem tudok szabadulni. Most az a személy, aki kihúzhatott volna... Elment. Végleg megutált, és úgy vélem, ezt meg is érdemlem. Ha ennyi embert utálok, akkor engem is kell, hogy utáljanak. Nem lóghatok ki a sorból, mint egy fekete bárány a sok fehér közül. Ha utána megyek, csak rontok a helyzeten? Még ezt sem tudom.

- Jung úr, Minki maga miatt sír? - Jimin nem a legjobbkor jelent meg, bár azt sem tudom, hogy hogyan kerül ide. Már szidnám is le, mikor az észre veszem a szemeiben kristályosan csillogó cseppeket.

- Nem, nyugodj meg. Szedd össze magad - mosolyogtam rá, és Minki után futottam.

Choi Min Ki:

Erre vágytam a legjobban, mégis mikor megtörtént teljesen elborult az agyam. Persze, csókolóztam már, én se vagyok maradi kölyök, mégis sokként hatott rám az egész. Ki ne tenné ezt, ha egy tanára megcsókolná? Hiába vágytam rá, ez túl ment minden célon. Talán ha még egyszer megtörténne, máshogy reagálnék és hagynám magam, hiszen megnyitottam, és ott is hagytam. Biztos nem jön utánam, sőt tanárt kell váltanom. Túlságosan beleszerettem, s ezen tettével csak még jobban magába bolondított. De mi van, ha ez csak egy játék? Ha ez egy álom és majd belecsöppenek a kegyetlen valóságba?

Kézfejemmel sietve törölgettem kicsorduló könnyeim, mivel mindent elrontottam mi lehetett volna köztünk, vagy csak az én szívem törtem össze, hiszen ha ez kiderül ő repülni fog, aztán már a kapcsolatot se fogjuk tartani, mert dühös lesz rám, amiért kicsapták. Nem akartam láb alatt lenni.

Kirontottam az épületből, hogy senki se tudjon elkapni, pedig volt ki a nevem szólítva nyújtotta felém kezét, azonban félrelöktem őket és csak mentem a saját fejem után. Idegesen túrtam tincseim közé, mikor realizálódott bennem, konkrétan szakad az eső, mintha dézsából öntenék, s a fényes napnak, mi még reggel uralta az égboltot, nyoma sincs. Forró cseppjeim tűként égtek bőrömbe, a hűvös levegő hatására, miközben hatalmas robajt verve püfölték az esőcseppek az aszfaltot, nagy foltokat hagyva a betonon, jelezve útjukat. Lehet én lehettem volna a mindene, csak rám figyelt volna, én barom pedig ezt is tönkretettem. Tényleg egy gyerek vagyok, de még mennyire.

Zokogva támaszkodtam térdeimre, ahogy kihalásztam zsebembe ragadt telefonomat, s feloldva a kijelzőt tárcsáztam legjobb barátom számát. Körülbelül a harmadik kicsengés után sikerült felvennie, addig pedig megpróbáltam összeszedni magam, több-kevesebb sikerrel.

- Mizu, Ren?- köszöntött vidáman, viszont én csak szipogni tudtam a vonalba, amire szerintem elkapta a szívinfarktus. – Mi történt? Merre vagy? Kit heréljek ki?

- Gyere…értem…a sulibah- szipogtam erősen koncentrálva, nehogy ténylegesen elkapjon engem is ez a zivatar…csak belülről.

- Rendben. – bontotta a vonalat, én meg a falnak dőlve tartottam meg a súlyom míg legjobb barátom ideér. Így lesz a legjobb. Az a híres Pandora szelencéje majdnem kinyílt, csak egy kicsi hiányzott hozzá, ennek ellenére mindent szétcsaptam. Istenem, ha tényleg szeretne.

Ekkor kicsapódott mellettem az ajtó, mire ijedten ugrottam egyet, de mikor csak tanárom szétcsúszott alakját véltem felfedezni, kicsit megnyugodtam, habár szívem még gyorsabb tempót vélt diktálni, ugyanakkor normálisan kellett viselkednem. Megtöröltem nedves arcom, majd felé pillantottam, vigyázva ne remegjen meg a hangom.

- Sajnálom, hogy csak úgy elrohantam. – haraptam be alsó ajkam, amíg egymást figyeltük mereven.

Jung Hoseok:

Sehol nem találtam, így az egyik teremben leltem megnyugvást, viszont kintről tompa hangokat hallottam... Méghozzá Ren hangját. Próbáltam magam összeszedni, de nem ment valami könnyen.

Végül kinyitottam az ajtót, ahol Minki állt könnyes szemekkel, melyeket aztán a jelenlétem észlelése után letörölt szépséges arcáról, miközben bocsánatot kért.

- Minki - szóra nyitottam szám, megtörve a köztünk lévő csendet, ami hirtelen telepedett le. Érdeklődve nézett szemeimbe, várta, hogy folytassam. - Kettőnk közül nekem kéne bocsánatot kérnem - félelmem ellenére közelebb lépkedtem hozzá, ő pedig alig láthatóan; de hátrált. Nem is csodálnám, ha újra elfutna, és soha többé nem akarna látni, hisz megérdemlem. Ahogy azt is, hogy a szelence örökkön - örökké zárva maradjon, elrejtve az én igazi énemet.

- De tanár úr... - a fiú hebegett - habogott össze vissza, könnyei pedig újra utat törtek maguknak. Ennek láttára közelebb mentem, majd letöröltem azokat.

- Ne sírj! - próbáltam vigasztalni, de édesanyámon kívül még senkit sem vidítottam fel. Ren bólintott egyet, majd szipogni kezdett. Egy gyökér vagyok, most miattam sír. Mindenkit megbántok, a puszta jelenlétemmel... Meg szeretnék változni.

Choi Min Ki:

Gondolatokat kutattam a fejembe, amik jobb kedvre deríthetnek, elűzhetik a sötétséget megtébolyult elmémből, de jelenleg semmi használható nem furakodott agysejtjeimbe, mi hozhatná magával a fény vakító sugarainak kezdetét. Tanárom aggódva pislogott felém, várva mindennemű reakcióm, ám ez sajnos elmaradt, tekintve, hogy semmi épkézláb mondatot nem tudtam összeállítani, azon kívül, hogy magánhangzók kiejtésére alkalmas voltam.

- Ké…kérem, ne haragudjon rám- suttogom magam elé rekedten, enyhén megrázkódva még az erős kényszer hatása alatt, hogy megsirassam magam, amiért ekkora balfasz vagyok.

Hoseok semmi egyebet nem tett, csak megfogta lazán, tanácstalanul, oldalam mellett lógó karom s testéhez rántva karolta át vékony derekam. Élesen szívtam be a levegőt, majd megfosztva azt tüdőmtől, váltam mozdulatlanná. Megbocsátott? Ugye…nem haragszik rám?

Beszívtam kellemesen férfias illatát, mi elnyomta az eső által keltett dohos légkört, mi már bántotta az orrom. Nagy esetlenségem közepette, bátortalanul felvezettem kezeim hátára, ahol megmarkoltam ruhája lágy anyagát, gyűrögetve azt markomban.

- Miért haragudnék?- távolodott el egy kicsit, hogy szemeimbe nézhessen, amik tükrében nem láthatott mást csak reményvesztett ragyogást, mi csak egy kis szeretetre áhítozott. Viszont én is ennyit véltem felfedezni gyönyörű íriszeiben, mik bogárként mélyedtek a körülöttük húzódó fehérségbe. Leírhatatlanul gyönyörű volt, a levert ábrázatával, a csapzott hajával, enyhén elnyílt rózsaszín párnáival. Nyelve hegyét kidugva vezette végig alsóajkán ízlelőszervét, mindvégig engem figyelve, azonban én a kis mozgó csodát stíröltem, és annak kecses pályáját, amin gond nélkül végigsiklott. Figyelmeztetés nélkül hajolt rá ajkaimra, habár mindennél jobban erre vágytam, hirtelen nem tudtam reagálni. Lassan kezdte mozgatni varázslatos párnáit, és látva, hogy nem ellenkezem, bátrabban nyomta össze szánk, még többet kérve belőlem. Tenyerei arcomra vándoroltak, két oldalt keretezve, mire végre sikerült észhez térnem, s viszonoztam csókját. Elégetten szusszant egyet, ahogy kétségbeesetten kapaszkodtam belé, mint ki az életét szorongatja kezei közt. Rövid csók volt, de annál tökéletesebb.

Lihegve, levegőhiány miatt váltunk szét, de nem távolodtunk el a másiktól, pusztán azért, hogy legyen esélyünk éltető oxigénhez jutni. Bár nekem mostantól elég, csak a puszta jelenléte, hogy megkapjam a napi adagom. Csillogó szemekkel néztünk a másikra, szinte felfoghatatlan volt az egész szituáció, mégis kellemes helyzetet alkotott, minden pillanatot megakartunk ragadni, minden hibát a másikon felfedezni, és imádni azzal együtt. Érte akartam élni.

- Sz…szeretlek!- csúszott ki a számon az őszinte gondolat, amire ledöbbenve haraptam nyelvemre, nehogy még egyszer valami hasonló megtörténhessen. Tanárom halvány mosollyal ajkain, söpörte ki szemembe lógó, szőke tincseim egy részét, majd ismét ajkaimra hajolt, lágy csókot nyomva azokra.

- Én is téged!- kuncogott fel, felszabadultan. Úgy éreztem megnyitottam, és a remény újra feléledt bennem. Láttam rajta, hogy engem akar, még ha egyelőre nem is szeret, de legalább már a vonzalom egy része megvan. Úgy tűnt kinyitottuk egymás szelencéjét, vagy valami nagy külsőhatás robbantotta ki, de örültem, hogy megtörtént.

***

     Ha van egy perced, KATT és értékeld a ficet! Tényleg csak egy perc, 4 kategóriában pontozunk, 1-5-ig. Külön tudsz minden ficet értékelni, de minden egyessel növeled az esélyed, hogy nyerj egy apróságot!~ (Kivétel: saját ficet tilos értékelni!)
     Ha több időd is van, a szerzők szívesen vennék, ha hagynál nekik kritikát.^^