Error [Dámvad]

Cím: Error
Banda: Exo
Páros: KrisBaek
Korhatár: 12+, 14+
Figyelmeztetés: dráma

Error

Kris:

Gyerekként azt tanultam, hogy a pénz mindent megold. Ebben nem is kételkedtem sosem, mert mindent elértem már huszonöt éves koromra. A Wu vállalat egyre terjeszkedik és Kína után Dél-Koreát szemeltük ki magunknak. Bízom én az embereimben, de azt az elvet vallom, hogy ha valamit igazán jól akarsz csinálni, akkor csináld magad. Nálam jobban senki nem tudja, mit akarok az életben és az üzletben. Akkor hogyan várjam el, hogy minden elvárásomnak megfeleljenek? Sehogy.

Nem volt mit tenni csomagoltam és jöttem. Vettem egy lakást közel a cégem itteni székhelyéhez, de kedvenc autómat nem hagyhattam Kínában.

Azonban ez nehéz piac és több az ellenség, mint a barát. Elégszer törtek már az életemre, ahhoz hogy testőrt fogadjak, de eddig nem bizonyultak elég ügyesnek. Több kellett egyszerű hullajelölteknél, akik mellett nem voltam elég nagy biztonságban.

Hallottam egy tökéletesre fejlesztett fegyverről, ami az elmúlt néhány évben lett csak ismert és rettenetesen kevés van belőle. A legfélelmetesebb pedig az, hogy nem egyszerű tárgy ez. Embereket alakítottak át és ültettek beléjük olyan szerveket, hogy okkal nevezhetőek kiborgoknak. Viszont nem olyanok, mint a régi sci-fi filmekben szereplő vackok. Ezekről nem lehet megmondani, hogy nem ember és ettől olyan különlegesek. Nekem pedig kellett egy, de ez időbe telik mert mégse futószalagon gyártják őket.

Hónapok óta várok és ma kell megérkeznie, viszont már este nyolc is elmúlt mire végre csengettek. Az ajtó kinyitása után viszont értetlenül néztem az előttem álló alakot.

-Mit akarsz?

-Byun Baekhyun vagyok -hajolt meg -Az DEV-tól küldtek.

-Mi van? Én egy teon-t rendeltem.

-Így van -emelte fel a sporttáskát, ami nála volt és kivett a zsebéből egy rakás papírt. -A szerződés alapján mától Ön rendelkezik velem.

-Add ide -vettem ki a kezéből a vastag paksamétát.

Valóban ott szerepelt a cég neve, akitől megrendeltem és az adataim is ott voltak, mint vásárló. A papírok szerint nincs tévedés, de bennem fokozatosan nőt a düh ugyanis, akire nekem szükségem volt az egy erős és szívós ember, aki meg tud tenni nekem bármit. Ezzel szemben az ajtóban egy alacsony, vékony testalkatú fiú állt, aki a vállamig ért összesen. Ha én ráverek egyet attól összecsuklik. Barna haja kócosan hullott szemébe még kisfiúsabbá téve őt.

-És mit kezdjek én veled? Hogy tudnál te megvédeni? -kérdeztem merő gúnnyal.

-Biztosíthatom, hogy azt kapta a pénzéért, amit kért. Hatféle harcművészet ismerek, melyben több fegyver használata is szerepel. Öt nyelven beszélek és bizonyos okok miatt teherbíróbb is vagyok egy egyszerű embernél.

-Ezt nem hiszem el -fordultam sarkon és ott hagytam az ajtóba.

Ideges voltam és hiába hívtam őket nem vették fel. Nekem ez a kis görcs nem kell, úgyhogy vigyék vissza és küldjenek egy normálisat.

-Mi lenne a feladatom? -jött be utánam a nappaliba.

-Neked ugyan semmi. Húzz haza.

-Ha elmegyek, attól még nem kapja vissza a pénzét. Aztán ha új embert kér akkor az további hónapokba telhet.

-Figyelj, kölyök nem felelsz meg a feladatra.

-Ezt csak a kinézetem miatt állítja. Miért nem tesztel?

-Hogy mondod? -léptem felé fenyegetően, de a szeme se rebbent.

-A képességeim adottak és könnyű kideríteni, hogy megfelelek-e az elvárásainak. Mondja meg mi a feladatom és bebizonyítom, hogy alkalmas vagyok rá.

Ez a kis hülye még meg is akarja mondani mit csináljak? Nem is emlékszem mikor idegesített fel ennyire az, ha idiótának néztek. Elküldöm egy olyannal, amit lehetetlen teljesíteni és reggel már hívom is őket, hogy cseréljék ki nekem, nem érdekel hogyan, de oldják meg.

-Ha annyira alkalmasnak tartod magad, akkor mutasd -a telefonomban előkerestem az egyik versenytárs cég igazgatójáról egy cikket. -Öld meg ezt az embert nekem holnap reggelre! -fordítottam felé a készüléket.

Alig pár másodpercig nézte majd elővette a saját telefonját és pötyögni kezdett.

-Balesetnek álcázva megfelel?

-Meg.

-Akkor, amint végeztem jövök.

Oda sétált a táskájához, amit az kanapé mellé tett le. Nekem háttal állt, úgyhogy nem láttam mit csinál, de valamit a bakancsa szárába csúsztatott. Kezére kesztyű került majd kilépett az ajtón egy felém intézett biccentést követően. Meglepően határozottnak tűnik, de akkor is kétlem, hogy sikerrel járna. Wang-ot testőrök hada veszi körbe és még senki sem tudta megközelíteni. Azt hallottam, hogy a háza kész erődítmény. A törpe még azelőtt elbukik, hogy bejutna a kapun. Nem foglalkoztam vele, mert épp elég időmet rabolta, úgyhogy a hálószobába sétáltam. Rövid olvasás után lefeküdtem aludni.

Reggel hatkor jelzett az ébresztőm, mert kilenckor tárgyalásom lesz, de még van néhány elintézni valóm a marketing részlegen így kicsit korábban megyek be. A szokásos kávém elkészítése után a híreket szoktam nézni tehát a nappaliba sétáltam, de kanapém foglalt volt. A kölyök aludt rajta összegömbölyödve és így még apróbbnak tűnt.

-Mi a francot csinálsz itt? -rúgtam bele ébresztő gyanánt.

-Azt mondtam visszajövök, ha végeztem -dörzsölte a szemét miközben felült.

-Hogy jutottál be? Bezártam az ajtót.

-Az ajtó még mindig zárva van.

-Talán teleportálni is tudsz? -löktem arrébb, hogy leülhessek.

-Az jó lenne, de az ablakon át jöttem -mutatott a konyha felé.

-De miért alszol az én kanapémon?

-Nem akartam pofátlanul körbe járni a házat vendégszobát keresve. Amúgy is háromra értem vissza.

-Azt állítod, hogy elvégezted a feladatot?

-Persze. Csak Ön kételkedett abban, hogy nem felelek meg annak, amiért megvett.

Ez nem lehet igaz. Eszembe se jutott, hogy valóban megcsinálja és még vissza is jön. Erre most itt ül még kócosabb fejjel, mint tegnap és álmosan pislog rám. Nem úgy fest, mint aki néhány órája komoly lopakodást követően kioltotta egy ember életét.

-Akkor elmondja végre mi lesz a feladatom? -zökkentett ki.

-Előbb telefonálnom kell -hagytam ott és a kávémba kortyoltam miközben a konyha felé sétáltam.

A készüléket felvettem az asztalról és a szerződést bogarászva vártam, hogy felvegyék végre. Elég sokáig tartott a beszélgetés és nem úgy sült el, ahogy szerettem volna. Minden kifogásom ellenére határozottan állította az ügyintéző, hogy a teon megfelelő lesz számomra és erre ők garanciát is vállalak. A nő még jobban felidegesített, mint a velem szemben ücsörgő srác, aki az asztalra könyökölve figyelte a kávémat.

-Nem kínál meg? -kérdezte pofátlanul.

-Megtennéd, hogy nem magázol? Halál idegesítő vagy. -vágtam oda és a kibúvókat kerestem a papírhalomban. -Csinálj magadnak, ha annyira akarsz.

-Rendben.

A szék hangjából ítélve felállt és a konyhából zörgés hallatszott. Ebben a vacakban meg semmi lehetőség nem volt arra, hogy visszaküldjem őt. Hamar visszaért és nem is rémlett, hogy volt ekkora bögrém, amiben a tejes kávéját szorongatta.

-Hány éves is vagy? -kérdeztem az utolsó kortyot is magamba döntve.

-Húsz. -emelte szájához a porcelánt.

Majdnem félre nyeltem. Most azt gondolja, hogy el is hiszem? Tizenhat évesen is nagyobb voltam, mint most ő.

-De most már eljuthatnánk a lényeghez. Én elvégeztem a tegnapi feladatot, gondolom a hírekbe előbb utóbb bekerül, mert a végtelenségig nem titkolhatják. Megoldom, amit kérsz tőlem ez biztos.

-Figyelj kölyök -dörzsöltem meg az orrnyergemet.

-Baekhyun vagyok. Nem olyan bonyolult név ez.

-Inkább pofátlan vagy.

-Sajnálom. -húzta fel a lábát törökülésbe és két kézzel kortyolta az italát.

-Nekem egy testőr kell, mert az utóbbi is lassú volt. Egy év alatt kettő is meghalt és egy rendesre van szükségem, mert nem kívánok még meghalni. Most már érted miért van fenntartásom veled szemben? -az nem érdekel, hogy vele mi lesz, de én nem akarok megsérülni.

-Nem. -vont vállat. -Meg tudlak védeni. Jobbak a reflexeim egy sima emberénél. Erősebb és strapabíróbb vagyok, mint gondolnád. Ne felejtsd el, hogy a teon-ok nem egyszerű fegyverek. Alig van olyan belső szervem, ami emberi, így ha lövés ér nem sok változik, csak fáj. Néhány csontom acélból van, tehát nem vagyok törékeny akármennyire is tűnök annak.

Ebben igaza volt hisz rohadt sokba fájt, nem merülhet ki abban a különlegessége, hogy tud verekedni. Nem biztos, hogy le kéne becsülnöm ilyen téren, mert ezeket az embereket tényleg átalakították. Valami kísérletnek indult és úgy látták, hogy ennek lenne piaca. De nem elég engem kísérgetnie.

-Megesik, hogy nem jutok mindenkivel dűlőre a tárgyalóteremben. Azonban ha a sikerem útjában áll, akkor el kell tüntetned.

-Nincs akadálya annak se. Öltem már embert szebben és csúnyábban, nincs már rám hatással.

Már három hónap telt el és eddig egész jól helyt állt. Akik meg akartak támadni akár az autómhoz tartó úton, akár egy nyilvános rendezvényen ő megoldotta. Bár vagy betegesen vonzódik a lőfegyverekhez és a kardokhoz vagy úgy érzi használni fogja egyszer őket. Kész arzenált vetetett velem mondván, hogy az én biztonságom érdeke. De ahogy nézegette őket inkább tűnt fanatikusnak.

Csak az az egy bajom volt vele, hogy folyamatosan próbált velem kommunikálni. Akár a házban, akár a cégnél egyszerűen be nem állt a szája és óránként rá kellett szólni, mint valami rossz iskolásra, aki nem tud végig ülni csöndben egy tanórát. Mit nem lehet azon érteni, hogy kussban álljon és figyeljen mindenre?

-A hangod. Nem akarom hallani ez alatt a két óra alatt -ezzel a végszóval léptem az épületbe, ahol a következő megbeszélést tartjuk, és sok millióhoz juthatok, ha ez jól végződik.

A hely jól biztosított, de nem vagyok hajlandó otthon hagyni a kölyköt, mert nem azért fizettem érte, hogy tévézzen a nappalimban.

A teremben már bent ültek a tárgyaló partnereim. Baekhyun alaposan végigmérte mind a négy embert majd mellém állva hallgatta a beszélgetést, de csöndben volt végig. A monológomat ablak csörömpölése törte meg. Hiába a golyóálló üveg épp elég magas kaliberű fegyverrel lőttek, hogy utat nyerjen magnak, de kárt nem tett semmiben. Azt a második golyó érte el. Engem súrolt a fém, mert Baekhyun későn rántott el. Nem sérültem meg csak az öltönyömet érte a kár, de ez attól még nekem probléma.

-Semmi hasznod -kevertem le neki egyet vissza kézből és nem zavart, hogy ő viszont eléggé vérzett.

Nem válaszolt csak mérgesen nézett rám. Még van pofája.

-Nem hallom a bocsánatkérésed.

-Sajnálom -vágta oda, majd a vérző karját fogva felállt.

-Így be nem szállsz a kocsiba szóval kezdj magaddal valamit! -hagytam ott és kimentem a teremből.

A dohányzó felé vitt az utam, mert muszály volt elszívnom egy szál cigit. Megbabonázva néztem a felszálló füstöt, ahogy a szellőzőn keresztül távozik a kis szobából. A rendőrök úgyis nemsokára megjelennek, úgyhogy nem mentem el. Az biztos, hogy ma nem folytatjuk a tárgyalást szóval meg kell állapodnunk egy új időpontban. Az viszont bosszantott, hogy nem sokan tudták, hogy itt leszünk, tehát van, aki nagyon el akar távolítani az útból, mert érdekes módon csak az én irányomba jött a golyó.

A rendőrség tíz perc alatt ideért, úgyhogy pont el tudtam szívni a cigim, majd szépen visszasétáltam. Elmondtam mi történt és utána Baekhyunhoz fordultam.

-Megyünk!

-Orvoshoz kéne mennie. -szólt neki a rendőrnő aggódva.

-Nem kell, strapabíró. -indultam meg ellent mondást nem tűrve. -Igyekezz kölyök vagy gyalog jössz! -mondtam, amikor megnyomtam a lift gombját, de lassú volt, mert pont az orra előtt csukódott az ajtó.

Mire leértem a nyolcadikról ő már az információs pultnál állt.

-Nem vagyok kölyök -motyogta az orra alatt, de én csak intettem a fejemmel, hogy szedje a lábát.

Hazáig már meg se szólalt. Amint beértünk a lakásba kibújt a zakójából és elég csúnya volt, ahogy a golyó átfúródott a karján. Mert bizony ott volt a kimeneti seb is. Valószínűleg fájt neki.

-Hol van a kötszer?

-A fürdőben. -válaszoltam majd dolgozószobám ajtaja be is csukódott mögöttem.

Két hét múlvára terveztük az újabb tárgyalást, de most felvetettem az ötletet, hogy csak a tényleges időpont előtt egyeztessük a helyszínt, amibe bár vonakodva, de bele mentek.

Néhány nap múlva egészen más gonddal álltam szemben. Egy velem egy magas srác állt a kocsim előtt és amint meglátta kísérőmet féloldalas mosolyra húzta ajkait.

-Nocsak Byun.

-Chanyeol… - a hangja csöpögött a gúnytól és elém lépett.

-Mennünk kell szóval máskor beszéljétek ezt meg. -el akartam menni mellette, de megragadta a csuklómat és a háta mögé tolt vissza.

-Mit akarsz itt? -intézte a szavait a vigyorgó alaknak.

-Dolgozom.

-Hm, mintha azt mondtad volna, hogy te senki kutyája nem leszel.

-Veled ellentétben engem nem vettek meg. Minél több embert ölök meg annál több pénzt kapok.

-Mennyivel másabb így. -ironizált.

-A kis védencedért sokat akasztok majd szóval jobb ha nem alszotok túl mélyen. -közölte majd egy intés után elment.

Szóval miattam van itt és nem is fog keveset kapni, ha én eltűnök a föld színéről. Sajnos az emberek a pénzért bármire képesek és kellőképp beteg elme lehet ez az alak.

-Ki ő?

-Sajnos egy teon, mint én. -indult meg a kocsi felé. -És ő kifejezetten élvezte, hogy átalakították. Örült az erejének és a plusz tudásnak, amire szert tett az edzések alatt és komolyan kell venni az előbbi szavait.

-Erősebb nálad? -ültem a volán mögé.

-Nincs köztünk különbség. Szóval ha nem tud meglepni nincs baj.

-Ha megtud akkor van? -kérdeztem mérgesen. Tényleg semmi haszna ennek a gyereknek.

-Ne becsülj le. Ez a hülye ide jött szólni, hogy is lenne előnye? -mosolygott és valahogy rémisztő volt, ahogy hasonlóan beteges vigyor terült el az arcán, mint az előzőnek.

-Csak nem várod már? -kezdett idegesíteni, mert amíg ő szórakozik, én veszélyben vagyok.

-Egy másik teon ellen mindig izgalmasabb. -vont vállat. -De feleslegesen aggódsz és el fogsz késni. -bökött a műszerfalon lévő órára.

Egész nap ezen kattogott az agyam. Persze voltak, akik nem akartak az üzleti világban látni, meg úgy egyáltalán a világon tudni, de most egy kicsit más a helyzet. Az a srác is egy fegyver és arra képezték ki, hogy megöljön. Baekhyun szerint meg szimplán a véletlen fogja eldönteni, hogy meghalok-e vagy sem. Az a gond, hogy felmerült bennem a lehetőség, hogy még néhány testőrt felbéreljek, de ha egy teon az ellenfél nem sokat érnek. Bár lassíthatják és nekem lehet, hogy ezen múlik majd az életem. Tehát egy nap múlva már újabb emberek fognak kísérni.

Reggel a ház előtt vártak a kocsijuk mellett és Baekhyun nem is rejtegette véleményét.

-Velük mit akarsz? -mutatott a két hatalmas emberre.

-Plusz védelem.

-Ezek? -nevetett bele a magasabbik képébe, akinek az álláig ért. -Öt perc alatt végük.

-Mi van öcsi? -kapta el a gallérját és közel hajolt hozzá, de Baekhyun csak megfejelte az orrát, amiből ömlött a vér.

Egyből elengedte a testőr és a fájó testrészéhez kapott.

-Te kis mocsok!-indult felé a másik, de egy rúgás érte a fejét mire hozzá érhetett volna és elterült a járdán.

-Már érted miért nincs rájuk szükség? -intézte nekem a szavait.

-Időszerzésnek jók. -hagytam ott őket és beültem a kocsiba. -Szállj be! - szóltam ki Baekhyunnak.

Becsatoltuk az övet és kiszóltam a másik kettőnek.

-Igyekezzenek, mert nem azért fizetek, hogy itt fájlalják magukat.

Az épületben a két férfi a terepet próbálta szemmel tartani, de közbe gyilkosan méregették a törpét mellettem, aki elégedetten mosolygott végig. Valószínűleg élvezte a figyelmet, még ha nem is a jobbikból jutott ki neki.

Egyre jobban aggódtam, hogy talán ők se lesznek elegek majd ha a másik teon úgy dönt, hogy elindul megölni engem.

-Figyelj Baekhyun! mentem oda a tévé előtt ücsörgőfiúhoz. -Ahelyett, hogy a fejedet tömnéd talán figyelned kéne, hogy minden rendben legyen.

-Nem kell aggódni. Ha jön, akkor hajnalba teszi egy és négy között. Ráadásul neki is ez a kedvenc műsora, szóval hülye lenne nem megnézni -meredt a képernyőre továbbra is.

-Ti mind ilyen nem normálisak vagytok?

-Dehogy. Csak mi kellőképp utáljuk egymást ahhoz, hogy tudjunk eleget a másikról.

-Ez logikátlan.

-Nem az. Ha valakit utálsz, akkor nem törődsz vele. Azonban ha teon vagy és úgy utálsz valakit az egyenlő azzal, hogy előbb utóbb megölöd őt, ha lehetőséged van rá. Már csak ezért is, mert ő biztos megtenné. Na, épp ezért mindent megtudsz róla, amit csak lehet.

-Akkor ő is tud rólad mindent?

-Valószínű.

-Nem vagytok valami értelmesek.

-Biztos mellékhatás. -mosolygott én meg elkönyveltem, hogy tényleg nem százas.

Kijelentettem, hogy ha ennyire tisztában van mikor fog idecsörtetni az az elmebajos, akkor figyeljen, mert semmi hibát nem tűrök. Megértően bólogatott és elmondta, hogy megcsörget, ha felbukkan, és akkor ki ne jöjjek. Megfogadtam, mert nem lenne jó kimenni miközben ezek gyilkolásszák egymást. Azért egy fegyverrel az éjjeliszekrényemen alszok, amit Baekhyun cuccai közül vettem el. Maradt neki még elég.

Hirtelen pattant ki a szemem, amikor telefonom megszólalt és utána el is némult. Megcsörgetett csak. Nyeltem egyet miközben kezembe vettem a fegyvert és kibiztosítottam. Kintről furcsa hangok szűrődtek be a csukott ajtón. Most nem vesztegették nagyon az idejüket beszélgetéssel. Puffanások, csörömpölések és fájdalmas nyögések zengtek. Aztán jó pár perc után néhányszor elsült a fegyver, de hogy kié azt nem tudom. Már felálltam és automatikusan az ajtóhoz mentem, de mielőtt oda értem volna az kivágódott. Mikor megláttam, hogy ki lép be rajta leengedtem a fegyvert és elhűltem a látványtól. Baekhyun az ajtófélfát támasztva állt és nem kellett neki sok, hogy összeessen. Szinte mindenét vér borította, de nem igazán tudtam kivenni, hogy ebből mennyi a sajátja és mennyi a másiké.

-Deahool-ba -mondta majd elterült a padlón.

Ez valószínűleg az a kórház lesz, ahol a teonokat rendbe tudják szedni. Felöltöztem hát valami olyanba, amit nem bánok, ha ki kell majd dobni, mert ennyi vér, ami rám tapad majd sose fog kijönni. Nem akarom, hogy feldobja itt nekem a talpát, mert nem kevés won-t perkáltam le érte és egész jól bevált. Lám még ezt is túléli, ha egyáltalán túléli. Felkaptam és mit ne mondjak rohadt nehéz volt. Az biztos, hogy nem csak két-három csontja volt megerősítve vagy kicserélve fémre.

Amikor kimentem teljesen elszörnyedtem, mert ezek nem csak egymást, hanem az egész lakást szétzúzták. Minden bútoron volt valami sérülés és a legszörnyűbb, hogy a nappali és az előszoba között feküdt a másik teon. Át kellett lépnem rajta, de ez csak két perc után sikerült, mert fel kellett dolgoznom, hogy konkrétan nincs már feje.

Nem kis sokk után mentem végig az úton a kocsimhoz és szájhúzást követően raktam be az ülésre. Tudtam, hogy mielőtt hazajövök el kell vinnem az autómosóba a járgányt. Sőt addig el se indulok a kórházból, amíg egy takarító brigád el nem tüntet mindent bent.

A GPS-be beírtam a helyet, amit a kölyök mondott és negyed óra alatt meg is érkeztem.

Bevittem és ledobtam az első üres hordágyra, ami a szemem elé került. Még lélegzett, bár akadozva, úgyhogy nincs itt gond. Szépen összefoltozzák, ahol kell, kicserélik, amit kell és mehetünk is. A betegirányítóban furcsán néztek rám, de amikor közöltem, hogy egy elég rossz állapotban lévő teon-t hoztam be a nő csak tárcsázott egy számot, bemondott valami ötjegyű kódot és két perc alatt kész hadsereg jelent meg. A hordágyon fekvő kölyökre mutattam, akit elvittek. Leültem a váróba és az idővel nem foglalkozva felhívtam a takarítónőmet, hogy lenne egy kis meló a lakásban, de egyedül nem fogja bírni úgyhogy, szerezzen maga mellé még vagy öt embert. Még megemlítettem neki, hogy a rendőrségnek szólok, hogy van egy hulla a házamba azt majd ők elviszik. Ha eleget fizetek nekik még kérdezősködni se nagyon fognak. Már két órája vártam, amikor végre odajött egy ápoló.

-Ön hozta be a fiút igaz?

-Attól függ melyiket. A teonra gondol?

-Igen rá.

-Akkor én voltam. Vihetem?

-Ezt inkább az orvossal kellene megbeszélnie.

Szó nélkül követtem és tudtam, hogy az ilyen hangnem nem jelent jót. Ha bekrepált ennyitől én beperelem a DEV-et és vagy ingyen adnak két újat, vagy lehúzzák a rolót.

A szobába beérve nagyon meglepődtem, hogy miden honnan csövek állnak ki belőle és lélegeztető van rajta. A fején kötés volt és pár öltés is látszott. Több zúzódás volt rajta. Azt hittem jobban bírja a strapát.

Az orvos elmondta, hogy sok belső vérzése volt így pár napig még bent tartják. Szerencsére nem tört el csontja, mert a fő részek már alapból acélból voltak neki. A feje viszont betört, ott még volt neki rendes csontozata. A másik biztos tudta hol kell sérülést okoznia neki azért van ilyen ramaty állapotban. Mellé sétáltam ő pedig pont akkor nyitotta ki a szemét.

-Nemsokára haza megyünk kölyök. -mosolyogtam rá, hogy kicsit jobban viselje.

Kétszer voltam bent nála az alatt az egy hét alatt, amit bent töltött. Volt, hogy még tiszta ruhát is hoztam neki mikor kért. Na meg elmaradhatatlannak találta a laptopját így jó fej emberként teljesítettem a kérését. Mindig vidám volt, amikor mentem így néha ott maradtam vele pár percet, majd megkerestem az orvost, mert már vittem volna haza. Rengeteg dolgom volt és a másik két testőrt kevésnek tartottam magam mellé, ha már egyszer egy teon-t küldtek rám megteszik újra.

Végül kilenc nap után engedték ki és úgy pörgött mintha minden rendben lenne vele, de nem bántam. Így legalább megint toppont van. Már nem idegesített annyira, mint néhány hónapja. Már feladtam, hogy rászóljak minden órában, hogy fogja be. Egyszerűen úgy tettem mintha meg se szólalna, bár néha azért válaszolgattam neki. Egy idő után rólam kezdett el faggatózni, amit nem tudtam hová tenni, de gondoltam csak a kíváncsi természete miatt nyaggat.

Továbbra is mellettem van, de amint kitudódott az üzleti életben, hogy miféle fegyver vigyáz rám senki nem próbálkozott tovább és az üzletek mind az én elképzelésem szerint alakultak. Gondolom féltek, hogy rájuk küldöm a teon-omat.

A dolgok jól alakultak a cégnél és mindent elintéztem, amiért Koreába jöttem.

A közeledését nehéz lett volna nem észrevenni, de én nem kértem belőle akár mennyire is tettem alá a lovat, mert néha direkt szívattam.

Baekhyun:

Kris, Te ugye tudod a választ. Csak én vagyok ilyen ostoba. Persze, hiszen én még mindig nem értem. Nem értem, miért érdemlem mindezt. Vagy talán mégis, csak nem akarom elhinni. Így van. Sok mindent nem akarok elhinni, hisz fáj a valóság. Fáj, minden fáj még akkor is, ha én nem is létezem. Mert ez az igazság. A te szemedben én nem létezem. Pusztán egy tárgy vagyok, egy fegyver, egy szolga. Olyasvalaki, akinek a lelkébe taposhatsz bármi áron, hiszen úgysem érez semmit. Csak egy eszköz csak egy gép. De nem így van. Drága Kris, nagyon tévedsz. Még ha nem is hiszel nekem, akkor is érzek, csak már nem vagyok ember. De az voltam. És az érzések megmaradtak. Érzek, még ha szívem nem is dobban. Csak te erről nem tudtál és ostoba játékként fogtad fel. Sőt, engem is csak egy játéknak hittél. Egy játék, amit megunsz és eldobsz magadtól jó messzire. És milyen jót nevetsz azon, ahogy esetlenül zuhanok a földre. De mindegy is, hiszen már megtanulhattam volna, csak makacs vagyok. Nekem a magány jutott. Mindig csak a magány. S mikor már azt hittem végre megszöhetek előle, ismét szorító karjai közé vont. Árva voltam és az is maradtam.

-Csak egy utcai árva kölyök. –hallottam egy mély rekedtes hangot mellőlem.

Az eső zuhogott, eláztam. Csurom vizes volt a ruhám. És véres. Vér. Fájó testtel hevertem az aszfalton az esti viharban. Kómásan nyitogattam szemeimet. Autók reflektorában úszott minden. Kék és piros fények. Rendőr. Egy rendőr állt mellettem. Szememhez nyúltam, hogy megdörzsöljem. Akkor esett le igazán mi történt. A vér ömlött a fejemből, tehetetlenül feküdtem a hideg, esős éjszakán, az út aszfaltján, egy körülöttem rendőr, és egy ordibáló sofőr.

-Az autóm! Ki fogja ezt megfizetni?! –üvöltötte, míg én szédülten meredtem a két férfira.

-Uram nyugodjon meg! –utasította a rendőr.

-Hogy nyugodhatnék meg? E miatt a mocskos utcagyerek miatt beört a szélvédőm. Fizesse ki! –ordítozott tovább.

-Kölyök! –rántott fel a földről a rendőr.

Üvöltöttem a fájdalomtól, ami egész testemet átjárta. Több csontom eltört, a koponyám vérzett és alig láttam.

-Szüleid? –kérdezte erőszakosan.

-Ni-nincsenek. –nyökögtem és amint kimondtam azt az egy szót, a földre lökött, vissza oda, ahol eddig hevertem.

Senki nem szólt hozzám egy szót se. A rendőr elhajtott, a férfi pedig az autómentővel együtt elment. Én pedig ott maradtam. A sárban, a vérben heverve az aszfalton, fájó sérülésekkel dideregve, az utolsó percig.

Árva voltam. Egy utcakölyök. És ezért senki nem vett emberszámba. Napokig éheztem az utcán, mire valaki megszánt egy kevés étellel. Pénzem nem volt, ruhám is csak kopott, ócska, szakadt. Iskolába se jártam. De ami a legfájóbb volt, az az, hogy otthonom sem volt. Nem volt egy hely, ahova tartozhattam volna. Mindenhonnan elkergettek. Voltam árvaházban, voltam nevelőintézetben, voltam nevelőcsaládoknál, de senkinek se kellettem. Árva… Árva voltam.

Árva vagyok. Kris… ő azt hittem más lesz. Más, mint azok akik elhagytak, akik kidobtak, akik lenéztek, akik elkergettek… más mint azok akik ezt tették velem.

Órákkal később, már aligha lélegeztem, csak vártam a halált. Miután mindenki elment mellettem, már egy cseppnyi remény sem volt arra, hogy valaki megszán, és esetleg kórházba visz, vagy legalább megkérdezi élek-e még. Ugyan, micsoda hamis ábrándok ezek.

De valaki leguggolt elém. Egy ismeretlen maszkos alak. Fél szemmel sandítottam fel rá.

-Helló kisfiú! Mi a neved? –kérdezte nyájas hangon, amitől öklendezni támadt kedvem.

-M-mit érdeki az? –hörögtem. Többre nem jutott erőm.

-Azt hiszem jobb, ha magammal viszlek. Nem lenne szerencsés, ha meghalnál itt nekem. –motyogta, majd óvatosan átvetett a vállán és elindult velem valahova.

Nem emlékszem mi történt azután. Minden homályos. Csak arra emlékszem, hogy mikor felébredtem, már nem éltem. Nem voltam ember, csak nyomokban. Egy átlátszó folyadékban lebegtem, egy henger alakú tartályban. Nem tudtam megmozdulni. Csak a laboratóriumot láttam és a rohangáló fehér köpenyes tudósokat.

-Látom felébredtél. –kopogott az üvegen a férfi, aki megtalált.

Én nem tudtam megszólalni, csak pislogtam rá.

-Gyere, megmutatom milyen szép lettél. –mondta, majd előhúzott egy tükröt a háta mögül és felém mutatta.

Tele voltam varratokkal, drótokkal, kábelekkel és néhol még a fémlapok is kilátszódtak itt-ott.

-Mától egy teon vagy. Féig ember, félig gép. El fogunk adni valakinek, akinek minden parancsát teljesítened kell. –hadarta el majd távozott.

Hetek teltek el és bele kellett törődnöm a sorsomba. Kiképeztek, nevelgettek és eladtak. Ennyit értem nekik.

Ezek után kerültem Krishez.

Oh Kris… mennyire bíztam benne, hogy veled minden más lesz. De tévedtem. Én ostoba megint elkövettem ugyanazt a hibát. Minden szava, minden tette… mindent elhittem. Kutyaként bánt velem, szidott, kiabált velem, fel is pofozott, de eltalálta szívem maradékát. És össze is törte azt. Pedig én mindig kitartottam mellette és az életem árán is védelmeztem.

Eljött az idő, Chanyeol megjelent.

-Csak nem ismét te? –kérdeztem nyájasan, ahogy felé lépdeltem a sötét nappaliban.

A kitört ablakban állt vörös szemekkel. Hupsz, valaki bekapcsolta rajta a vérszomjas funkciót. Ez így nem lesz könnyű.

-Gondolom már hiányoztam. –mondta, hogy leugrott elém. –Ugye tudod, hogy neked itt ma véged?

-Csak úgy, mint neked. –morogtam vissza.

-Még mindig édes vagy. –suttogta ironikusan, ahogy egyre közelebb és közelebb lépdelt felém.

-Sosem kedveltelek. Sőt egyenesen utáltalak. –hergeltem, ahogy hátráltam.

Tudtam, hogy ha bedühödik, akkor elveszti a józan eszét és még a chippek és a mesterséges intelligenciája sem fogja tudni megállítani.

-Hmm… én pont az ellenkezőjét hittem. –gondolkodott el egy percre. –De ha ennyire utálsz, és én is utállak, akkor hol a hiba? Szépen megöljük egymást és kész. Hmm Baekkie? –suttogta lágyan a fülembe azt a bizonyos becenevet, amitől a hideg futkosott a hátamon.

-Ne merj így szólítani! –üvöltöttem majd visszakézből lekevertem neki egy isteneset.

Meglepetten fordult felém, majd tömény dühvel az arcán megragadta a torkomat és a falnak szorított. Nyöszörögve, csukott szemmel tűrtem, ahogy fojtogat. Gyorsan kellett lépnem. Megragadtam a vázát a kisasztalról és a fejéhez vágtam. Azonnal elengedett és vérző fejjel térdre zuhant. A törött vázát remegve szorongattam. Ő felkapott pár szilánkot, majd felugrott a földről, magához szorított és a hátamba szúrta őket. Hatalmas levegővétel után igyekeztem egyenesen állni. Nem ment. És ez nem volt épp a legjobb. Így könnyen, védtelenné váltam. De ezt nem hagyhattam. Egy gyors lépés előre és a törött vázát, Chanyeol gyomrába döftem. Vérzett, de mintha meg sem érezte volna. Kirántotta testéből, majd elhajította a drága kínai porcelánt, ami csörömpölve ért földet. Csodás, kell egy B terv. A konyhába rohantam. Az üvegpoharakat sorban dobáltam felé, de semmi haszna sem volt. Késsel próbálkozni öngyilkos merénylet lett volna, Chanyeol profi közelharcban. Kitéptem egy fiókot és bingó! Egy félautomata Colt Model pisztoly volt benne. Kivettem, kibiztosítottam és remegő kézzel céloztam be.

-Na gyerünk! Lőjj! –bíztatott őrült mosollyal az arcán.

A vér látványától teljesen megbomlott az elméje. Lőttem. Egyszer, kétszer, háromszor. Eltalálta. Egyszer, kétszer, háromszor. És felállt. Jött felém, én pedig visszarohantam a nappaliba. Chanyeol sokkal gyorsabb volt, mint vártam. Észre sem vettem, de már közvetlen mögöttem állt. Tarkón vágott, amitől a földre zuhantam, a pisztoly pedig kicsúszott ujjaim közül. Másztam utána, de Chanyeol a kézfejeimre taposott, ahogy próbáltam elérni a fegyvert. Fájdalmasan ordítottam fel, míg ő felkapta a stukkert és a fejemhez szorította.

-Akarsz még harcolni, vagy most azonnal lőjem szét a fejed?

Mozdulatlan maradtam. Összeszorított fogakkal vártam mi lesz, de semmi sem történt, Ő várt a válaszomra, én pedig arra, hogy végezzen velem. De az utóbbit nem hagyhattam. Meg kellett védenem Krist. Mély levegőt vettem, majd kirántottam a kezeimet a talpa alól, de a lendülettől hátra borultam. A pisztoly elsült. Eltalált. Véreztem. De csak a vállamat találta el. A sebhez szorítottam a tenyerem, de nem volt sok időm. Chanyeol közeledett, nekem pedig egy célom volt. Megölni ezt a szemetet.

Felkaptam Kris egyik kis szobrocskáját, ami a nappaliban hevert dísztárgyként. Kissé talán meggondolatlanul, de teljes elszántsággal Chanyeol felé rohantam. Rá ugrottam, majd fejbevágtam a gránit figurával. Összeesett, és a pisztolyt is elengedte. Brutálisan ütni kezdtem a szoborral ott ahol értem. A fejéből fojt a vér, de nem kellett sajnálni. Ő a saját öklével harcolt. Az álkapcsomat eltörte, többször gyomorszájon vágott és a késsel, ami eddig a zsebében lapult, többször megszúrt, megvágott.

Vérszag terjengett. Már nem húzhattuk sokáig. Éreztem, hogy a kimerültség határán járok, de Chanyeol még élt. Egy utolsó gyors mozdulattal megragadtam az elhajított pisztolyt, ami kartávolságnyira hevert tőlem és Chanyeol fejéhez szorítottam, ahogy ő a kést a mellkasomhoz. Semmi gondolkodás, csak cselekvés; én meghúztam a ravaszt, ő pedig belém döfte a kést.

Chanyeol meghalt, de én is közel voltam hozzá. Véresen, gyengén másztam Kris ajtaja felé. Felkapaszkodtam a kilincsre és benyitottam. Közvetlen velem szemben állt, fegyverrel a kezében.

-Deahool-ba! –nyögtem fájdalmasan, majd összeestem.

Mikor felébredtem már a kórházban voltam. Összeszereltek és minden alkatrészemet kijavították, az emberi porcikáimat pedig összevarták. Még kába voltam az altatótól, amikor Kris belépett a szobába. Leguggolt az ágyam mellé, majd a hajamat kezdte cirógatni. Felnéztem rá, mire elmosolyodott.

-Nemsokára hazamegyünk kölyök. –suttogta, és elmosolyodtam.

Aztán végignéztem magamon és lehervadt a képemről. Csövek, kötések, gipsz, pittyegő műszer… Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos a helyzet.

Súlyos mi? Csak egy hétbe telt, amíg visszanyertem a régi énemet. Addig pedig úgy tett, mint aki törődik velem. Bármit kértem megtette, de neki egy célja volt csak; hogy újra munkába álljak. Többre nem volt szüksége tőlem. Csak egy védelmi eszközként tartott maga mellett. De én többet akartam. Sokkal többet.

-Kris! Te nem akarsz mesélni nekem magadról? –kérdeztem, ahogy a konyhapulton lógattam a lábaimat, míg ő megint valami üzleti ügyeket intézett.

-Hah? –nézett felém a laptopja fölül.

-Mesélj valamit magadról! –ismételtem el még egyszer.

-Nem. Semmi közöd sincs, az életemhez. Sőt, hozzám se. –morgott vissza, majd lecsapta a laptop tetejét, és elhagyta a lakást.

És nem egy ilyen alkalom volt. Én mindent megtettem, hogy megkedveljen, szó nélkül teljesítettem minden kérését, meglepetésként főztem rá –habár az étel általában a kukában landolt-, és igyekeztem úgy viselkedni ahogy elvárja. S mit kaptam cserébe? Pofonokat, néma visszajelzést és rideg tekintetet. De nem adtam fel, sosem tudtam volna feladni Krist. Már úgy szerettem, hogy az több volt szerelemnél.

-Kris? –léptem be a luxuslakásba.

Nem szólt vissza, ami meg sem lepett. Csak nagy ritkán állt velem szóba. A nappaliba mentem, elfeküdtem a kanapén és bámultam a Tv-t. Álmosan pislogtam az idióta reality show-n, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Felültem és azonnal egyenesbe vágtam magam. De a látvány… össze akartam görnyedni és sírni.

Kris sarkában egy hosszú szőke hajú lány tipródott. Fekete kosztümben és magassarkúban volt, igazi elitnek tűnt. Bársonyos mosollyal figyelte, ahogy Kris leveszi a cipőjét, majd amikor drága főnököm ismét felé fordult, a lány leejtette a kis kézitáskáját, keze közé fogta arcát és szenvedélyesen megcsókolta. Kris a derekára szorított, majd felkapta a lányt.

A látvány az elmémbe vésődött. Minél hamarabb el akartam tűnni, de anélkül, hogy észrevettek volna. Ahogy egy kicsit megmozdultam az egyik díszpárna leesett a földre. Ha eddig nem vettek észre, most biztosan. Összeszorított ajkakkal káromkodtam.

-Várj egy kicsit Jessica! –ütötte meg a fülemet Kris mély hangja.

A lány nyafogott valamit, én pedig lépteket hallottam. Felém közeledtek. Egyszer csak egy kéz megragadta a koponyámat. Felnéztem és két jeges tekintetű szemmel találtam szembe magam.

-Baekhyun? –kezdte, és akkor még nem hallatszott mérgesnek. –Megtennél egy szívességet? –kérdezte én pedig némán bólogattam. –Tűnj el légyszíves. –morogta, majd lendületből elengedte a fejem, amitől a földre zuhantam.

-Jézusom, jól van? –hallottam meg a lány magas, vinnyogó hangját.

Felpislantottam. Kris továbbra is szikrákat szórt felém, a lány pedig aggódó tekintettel meredt rám.

-Ne féltsd! Ennél strapabíróbb. –motyogta Kris majd elfordult tőlem, megragadta a lány csuklóját és a szobája felé vonszolta őt.

Az ajtó becsapódott én pedig éreztem, nincsen maradásom. Felkeltem a padlóról, az előszobába sétáltam, felvettem a kabátomat és még mielőtt bármi furcsa hangokat hallhattam volna, elhagytam a lakást.

A kietlen utcán ballagtam, zsebre tett kézzel, ismét egyedül. Csak bámultam a járdát, az sem érdekelt, hogy néhány ember erőből nekem jött.

Egyedül voltam, és senkinek sem volt szüksége rám. Mintha egyszer már lejátszották volna előttem ugyanezt a filmet. Ismét ugyanaz a mardosó érzés fogott el. Senkinek sem kellek. Senkinek sincs szüksége rám. Mindegy, hogy ember, vagy teon vagyok, senki sem veszi hasznomat. Sőt, senkinek sem hiányzok. Nincs senki, akinek az életébe beleillenék. Nem, én csak egy plusz vagyok. Egy plusz darabka az emberek életének kirakósában. Én vagyok az, aki sehova sem illik. Miért? Mert lehet, hogy ott van egy üres hely, de az nekem sosem jó, oda nem én való vagyok. Majd mindenki előkotorja a helyes darabkát, ami becsúszott a kanapé alá, és engem pedig kihajít a kukába, úgy ahogy annak rendje és módja. Más szóval selejt vagyok. Olyasvalaki, vagy valami, aminek nem is kellene léteznie. És így már mindent értek. A szüleim már a születésem után eldobtak maguktól. Már nekik sem kellettem. Ha nekik nem akkor kinek? Miért kellenék valakinek, akinek semmi köze hozzám? Ezek után már annak örülnöm kellene, ha valaki hasznomat veszi. De nem. Ez is csak egy hamisan csillogó ábránd, egy álom.

Aznap este is esett. Először csak apró cseppek, koppantak a kabátomon, majd egyre több, egyre nagyobb, egyre gyorsabban. Akárcsak a könnyeim. Nem is tudtam, hogy tudok sírni. Kész röhej. Egy erős gépezet, aminek érzelmei vannak és még könnyezni is tud. Vagy csak én vagyok az egyetlen a teon-ok közül, aki ilyen áldott képességekkel rendelkezik. Innen is látszik, hogy nem vagyok egy megfelelő modell.

De igaz a mondás, az ember könnyen sírva fakad, ha engedte magát megszelidíteni. És én tudatlanul, de engedtem. Kris, én hagytam neked. Megengedtem neked, hogy azt tegyél velem, amit csak akarsz. Talán rossz döntés volt. Hagytam magam eltiporni. S bár emiatt nyugtalan a lelkem, és tudom, hogy nem mondhatom el, de Kris, nélküled semmit sem érek. Talán ezért is voltam gyenge és lettem alárendelt. S emiatt most üres fejjel és árva lélekkel kullogok az utcán, de, hogy hova azt nem tudom. Hisz hova máshova mehetnék? Te voltál, te vagy nekem az otthon. És lám, te is kidobtál. Ez a súly visszahúz a magányba, hatalmába kerít a bánat és ismét felemészt.

De lábaim tovább visznek. Igen remegnek, ahogy én is. Közben pedig hallgatom az eső zuhogását, és merengek a keserédes emlékeken, amik nekem emlékek, neked pedig csak felendő pillanatok.

De itt mégsem te vagy a gonosz, nem te vagy a hunyó. Hanem az, aki annó nem engedte, hogy meghaljak. Az aki teon-t készített belőlem. Nekem már akkor eljött a vég, az utolsó perc. Ő nem engedett a sorsnak, de a sors is csak szorította a kötelet. És ennek mi lett a vége? Hogy én még tovább szenvedek. Hiszen semmi sem változott. Ismét magányos vagyok, ismét haszontalan, ismét árva. S most ideje, hogy a saját kezembe vegyem a sorsomat.

Visszafordultam és Kris lakása felé vettem az irányt. Rohantam a tömbház felé ahonnan alig pár órája menekültem. Azóta már be is sötétedett, így reméltem, hogy már alszanak, vagy otthon sincsenek. Felszáguldottam a lépcsőn, majd szuszogva álltam meg a bejárati ajtó előtt. Hallakan nyitottam be. Az előszobában levettem a cipőm, mert tudom Kris mennyire utálja, amikor valaki beviszi az utcai koszt a nappalijába. Ahogy lenéztem, csak Kris cipőit láttam. Ezek szerint a lány már nincs itt. Lassan osontam be nappaliba, olyan hallkan ahogyan csak tudtam. A nappaliban előkerestem a használati utasításomat és egyéb tartozékaimat tartalmazó dobozt, ami a komódban hevert. Kivettem majd kinyitottam a bontatlan csomagot. Ezek szerint Kris azt sem tudja, hogy valójában mit lehet velem kezdeni. Kivettem a kézikönyvet és mosolyogva lapozgatni kezdtem.

‘Meghibásodási lehetőségek’

Több pontban voltak felsorolva a hibák és azok a lehetőségek, amivel elkerülhetjük az efféle eseteket.

-Vajon a szerelem miért nincs feljegyezve? –kérdeztem magamtól, ahogy a következő oldalra fordítottam.

Igen, a szerelem volt a legnagyobb error.

Mikor a végére jutottam, becsuktam a füzetet, majd kivettem egy műanyag dobozkát. Erre volt most szükségem, de még előtte meg kellett tennem valamit.

Hallkan nyitottam be Kris szobájába. Aludt. Nyakig betakarózva békésen szundikált. Elmosolyodtam. Igazából, csak akkor döbbentem rá, hogy mindvégig mosolyogtam. Hogy miért? Mert mindvégig Kris járt a fejemben. Odaléptem az ágya mellé, majd leguggoltam. Kisimítottam a kósza tincseket helyes arcából. Békésen szuszogott. Így nem tűnt akkora szörnyetegnek, mint ébren. Szorítottam egyet a dobozkán majd közelebb hajoltam hozzá. Közelebb, közelebb és még közelebb. Éreznem kellett, még egyszer utoljára. A finom érzés ajkaimon; az első és utolsó csókunk. Mindent felülmúló volt. Én istenem, bárcsak még többet kaphatnék belőle. Behunyt szemmel, könnyes szemmel élveztem azt a pár másodpercet, amíg ajkaink egymáson pihentek. Testem felforrósodott, szívem megvadult, a testem pedig remegett. S bármennyire is bántam, hogy el kell szakadnom tőle, muszály volt, még mielőtt Kris felébredt volna. Felálltam és az ajtóhoz léptem. Kinyitottam azt, de még mielőtt kiléptem volna a szobából visszafordultam felé.

-Ég veled Kris! –suttogtam, majd becsuktam magam mögött az ajtót és hátra hagytam őt.

A nappaliban kigomboltam az ingem, majd a szívemre simítottam, ami nem volt igazán szív, csak egy gépezet, egy vezérlő rendszer. Volt rajta egy lyuk. Minden teon-hoz jár egy kulcs, amivel le lehet állítani, véglegesen. A kulcs épp a dobozkában pihent, de nem sokáig. Kivettem és a tükör előtt állva óvatosan behelyeztem a neki szánt helyre.

-Ég veled… -sóhajtottam, majd elfordítottam a kulcsot.

Innentől fogva 5 percem maradt. 5 perc, amíg a testem teljesen le nem áll. Ez alatt az 5 perc alatt kellett minél messzebb jutnom. Kirohantam a lakásból, ki az utcára, és csak rohantam, rohantam, ameddig csak bírtam. De lassan fogyni kezdett az erőm. A látásom homályosodni kezdett, a lábaim remegni. Egy sikátorba botorkáltam be, ahol a kukák mellett elterültem. Bámultam a csillagos eget, az utolsó lélegzet vételemig. Majd amikor eljött az utolsó pár másodperc elmosolyodtam.

-Szerettelek Kris!

Írta: a dámvad csapat

***
     Ha van egy perced, KATT és értékeld a ficet! Tényleg csak egy perc, 4 kategóriában pontozunk, 1-5-ig. Külön tudsz minden ficet értékelni, de minden egyessel növeled az esélyed, hogy nyerj egy apróságot!~ (Kivétel: saját ficet tilos értékelni!)
     Ha több időd is van, a szerzők szívesen vennék, ha hagynál nekik kritikát.^^