Távkapcsolat [Hermelin]

 

Csapat: Hermelin

Cím: Távkapcsolat

Páros: KyungJeong (History, Kyungil és Yijeong)

Műfaj: romantikus, yaoi

Korhatár, figyelmeztetés: nincs.~

~*~*~

*Kyungil*

Közvetlen bevonulás után a legrosszabb, mondták az egyetemi évfolyamtársaim, akik velem ellentétben, még egyetem előtt letudták a katonai szolgálatot. Csak míg meg nem edződsz. Ezt mondták az idősebb katonák is, mikor az első találkozáskor bátorítóan megveregették a vállunk.

Csak remélhettem, hogy igazuk van. Két héttel ezelőtt vonultam be, még nem tudhattam, könnyebb lesz-e később. Csak azt tudtam, hogy nap mint nap úgy éreztem, most már aztán tényleg elértem a határaimat. A testem egyszer csak felmondja majd a szolgálatot, és szégyenszemre összeesek gyakorlatozás közben – én, aki még egész jó kondiból is indult a többi zöldfülűhöz képest. De valahogy mégis, óráról órára, napról napra túléltem az egyre keményebb gyakorlatokat. Sokszor alig vonszoltam magam, de ha azt mondták, sprint, és meghallottam az éles sípszót, a büntetéstől való félelemből rákényszerítettem a testem, hogy engedelmeskedjék a kiképzőtiszt parancsainak. Esténként már mindenem fájt, a testem ólomnehéznek éreztem, és csak arra volt energiám, hogy belapátoljam a vacsorát – sokszor olyan forró volt, hogy azt sem tudtam, mit eszem, ízét nem éreztem, de a nem túl csalogató külleméből ítélve, jobb is volt az úgy –, rekordsebességgel lezuhanyozzak – mármint onnantól számítva, hogy kiálltam a sorom és jutott nekem egy fülke –, majd úgy dőltem be az ágyba, mint egy zsák. A reggeli kürtszóval pedig kezdődött az egész elölről. Saját magunk túlhajszolása, a kitartásunk és a fizikai teljesítőképességünk közti végtelen küzdelem.

A tizenhetedik napon az égiek megszántak minket. Bár Jaeho úgy érezhette, hogy őt sújtják, amikor összeesett az akadálypályán. De mi többiek, némi bűntudattal és sajnálattal keverve ugyan, de elsősorban mégiscsak fellélegeztünk, mert ezzel kénytelenek voltak aznapra berekeszteni a kínzásunkat, amit ők kiképzésnek csúfoltak. No, nem mintha olyan sokat vesztettünk volna, kevesebb, mint két óra maradt vacsoráig. Miután az egyik társammal elvittük Jaehót a gyengélkedőre, beálltunk mi is a zuhanyhoz álló sorba. A fürdő olyanná vált, mint egy méhkas, mindenki arról beszélt, mihez is kezd most a frissen szerzett szabadidejével. Bár a válasz egyöntetű volt: felhívja a családját.

Család...

...Yijeong. Nekem ő az első és az egyetlen. Biztosan aggódott már értem... oké, ez totál triviális, kiért ne aggódna a szerelme két hét után? De Yijeong, őt ismerve, már totál hülyére aggódta magát – még az első nap első óráiban. Tudtam, hogy alaposan le fog cseszni, hogy miért nem hívtam hamarabb. Ha nekem arra lett volna időm... naná, hogy már rég hívtam volna! Csak egy pár percre hallani a hangját erőt adott volna nekem. Hiányzott. Szükségem volt rá. Hogy a karjaimban tartsam, hogy láthassam, ahogy csodálva néz fel rám, hogy csókolhassam. És tudtam, hogy neki is szüksége lett volna rám. Kicsit bűntudatom volt, de itt volt a lehetőség, hogy jóvátegyem. Ma meg kellett szereznem a telefonom a szakaszvezetőtől. A vigyort nem lehetett letörölni a képemről zuhanyzás közben, és fel sem vettem a felettesem ostoba poénját, hogy „máris hiányzik anyuci”. A mobilomat szorongatva igyekeztem egy viszonylag csöndes pontot találni az épületek oldalában – de nem volt túl könnyű, amikor mindenki egyszerre próbált hazatelefonálni. Lejjebb kellett adnom az igényeimből.

A falnak dőltem, és remegő kézzel böktem rá annak az embernek a nevére, aki a világot jelenti nekem. Hosszan csöngött ki... talán rosszkor hívom? A szívem elszorult. Nem bírtam volna ki, ha nem hallhatom a hangját. Tudtam, két heti süket csönd után önzőség elvárni, hogy azonnal felvegye, de én mindig is önző voltam. Szükségem volt most rá, hogy erőt meríthessek belőle, a következő ki tudja, hány naphoz, míg felhívhatom megint. A szívem nagyot dobbant, mikor meghallottam a kapcsolat létrejöttét jelző kis kattanást.

*Yijeong*

Izgatottan keltem fel aznap, bár a párom több, mint két hete vonult be. Azért voltam izgatott, mert aznap délután hirdették volna az énekverseny eredményeit. Persze tudtam, hogy jól szerepeltem, de akkor is izgultam.

Gyorsan elvégeztem a reggeli szertartásaimat, majd rohantam a buszhoz. Mert nem is én lennék Yijeong, ha nem késtem volna le majdnem. Mondhatni, ez a nap is remekül indult...

Mikor beértem, Sihyoung egyből letámadott, hogy hogyan sikerült a verseny. Természetesen ugyanazt mondtam, mint minden egyes alkalommal, hogy tűrhető volt, mire mosolyogva megforgatta a szemét és átkarolta a vállamat. Akkor azt hittem, jobbra fordul a napom. De aztán megkérdezte Sihyoung, hogy készültem-e a témazárókra. Én meg afféle „mivan?”-fejjel néztem rá.

- Hogy mondtad? Nem hallottam tisztán. Biztosan félreértettem, mert azt hallottam, hogy ma két TZ-t írunk? – villantottam rá azt a tipikus Yijeong-os mosolyomat, amit akkor használok, amikor minden remény veszve, de még mindig optimista vagyok.

- Jól hallottad! – mondta nevetve, majd mikor meglátta gyilkos tekintetem, gyorsan visszafogta magát.

- Talán, véletlen, nem kellett volna megírnod nekem tegnap?

- Bocsi-bocsi! – mondta könyörögve, kezét feltartva.

- No jól van. Inkább mondd meg, miből írunk!

- Matekból és nyelvtanból – tájékoztatott kedves barátom.

Na, itt mentem majdnem neki annak a banyának. Szerintem direkt akkor jelentette be, mikor nem voltam suliban! Azt tudni kell, hogy engem ez a szipirtyó tanít ötödik óta – mivel ez egy nyolc osztályos gimi –, és már az első perctől rühelltük egymást. Most komolyan, milyen ember megy el tanárnak, aki utálja a gyerekeket? Mikor becsöngettek nyelvtanra, konkrétan láttam a vén szipirtyó gúnyos mosolyát, amivel engem illetett. Legszívesebben bemostam volna neki, csak hogy letöröljem a képéről azt a vigyort.

Aztán szép lassan vége lett a napnak, és mélyen az emlékezetembe véstem a boszinak az arcát, amikor beadtam elsőnek a nyelvtan dolgozatot és alig talált hibát. Azt le kellett volna fotózni! Ami a matek TZ-t illeti... hát az csak matek. Szerencsére azok között a szerencsések között vagyok, akik magyarázás nélkül is megértik a matekot, szóval nem volt nehéz. Vagyis nekem nem. Na mindegy. Mikor az utolsó óráról is kicsöngettek, boldog mosollyal köszöntem el legjobb barátomtól, majd léptem is ki a teremből, hogy minél előbb a zenetanáromhoz érjek. Egy bökkenő volt. Úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, de nem tanakodtam túl sokat, csak kivettem egy esernyőt az esernyőtartóból, gondolván, hogy holnap úgyis visszaviszem, és már el is indultam. Lassan mendegéltem, az esőre való tekintettel, majd elkaptam egy piros lámpát az egyik kereszteződésnél, emiatt muszáj volt megállnom. Mivel nagyon unatkoztam, körbenéztem, és megpillantottam a parkot, ami mosolyt csalt az arcomra. Emlékszem, itt ismerkedtünk meg Kyungillal, amikor éjszaka elszöktem otthonról, mivel nem volt épp a legkellemesebb a hangulat. Épp elaludtam volna az egyik padon, mikor megtalált és elkezdett ébresztgetni, hogy most aztán takarodjak haza, mert kisfiúknak nem biztonságos ilyen későn ott lenni. Természetesen jól lehurrogtam, hogy milyen jogon szól bele a dolgaimba... és egyébként is, akkor már tizenhat voltam. Persze nagyot mosolygott ezen, de addig nem hagyott békén, amíg haza nem indultam.

Sajnos a nosztalgiázásomat az zavarta meg, hogy egy vadbarom elhajtott mellettem, és az egyik pocsolya teljes tartalmát rám fröcskölte. Ó nem, nem lettem ideges...

Szinte rohantam haza, az énektanárt már fel is adva, hogy átvedeljek az átázott ruháimból, mikor elkezdett csörögni a telefonom. Gyorsan elővettem, majd mikor megláttam a kijelzőn a nevet, azt hittem, ott ájulok el. Mikor túljutottam a kezdeti sokkon, gyorsan felvettem.

- Miért csak most hívsz? Tudod, mennyire aggódtam? Esküszöm... azt hittem, belehalok! Még szerencse, hogy észrevettem, hogy hívsz! Most megyek haza az énektanártól. Te hogy vagy? Ugye nem hajtanak túl? Eszel és iszol rendesen? Szót fogadsz a kiképzőtisztednek, igaz? Hallottam, hogy a büntetések nagyon kemények, szóval viselkedj! – daráltam el neki mondandómat egy szuszra, az izgatottságom miatt.

*Kyungil*

Amint felvette, szinte levegőt sem vett, úgy zúdította rám a mondandóját, az összes kérdését és aggodalmát. Túl fáradt voltam, hogy mindezt olyan tempóval, ahogy ledarálta, felfogjam, de hallottam a hangján, hogy milyen őszintén aggódott értem, és ez boldoggá tett. Bár néha az agyamra megy a nyaggatásával, most önkéntelenül is mosoly kúszott tőle az arcomra. De az a bárgyú szerelmes, amit levakarni sem lehet. Teljesen elrontja a „kemény csávó” hírnevem.

- Neked is szia – feleltem látszólag flegmán. – Még élek, köszi. Ne aggódj már annyit feleslegesen, tudok vigyázni magamra... Meg viselkedni is, egyesekkel ellentétben – vigyorodtam el gonoszul. Olyan jólesett ugratni. Talán nem mindenki ezzel kezdt volna, mikor ennyi idő után először beszélnek, de én nem vagyok az a nyálas fajta. Engem az tett boldoggá, hogy visszatérhettem ehhez a mindennapos cselekvéshez.

*Yijeong*

Amint meghallottam a hangját, a szívem kihagyott egy ütemet. Istenem, mennyire hiányzott már!

- Jól van, na! Csak annyira izgatott vagyok. Két hétig nem kerestél és mivel én nem tudlak hívni, nagyon hiányoltalak. Tudod, hogy mennyire hiányzol! Lassan az egész osztálynak az agyára megyek, hogy mindenhova szívecskéket rajzolok benne nagy K betűkkel – kacagtam fel. – Na de mi érdekes történt veled ott? Ugye nem szemelt ki egy kiképző sem?

*Kyungil*

Akaratlanul is elképzeltem, ahogy az órák alatt szívecskéket rajzolgat, és álmodozón kibámul az ablakon, és bár míg cukkoltam, sikerült újra felöltenem a rideg álcámat, ettől megint csak vigyorogni kezdtem, mint a vadalma. Mit teszel velem, Jang Yijeong!

- Ejj, ejj! Nem azért jársz iskolába, hogy tanulj? – korholtam, de a hangom gyöngéd maradt. Nem így terveztem, de nem igazán ment ma ez a színjátszás. Ez alaposan felhúzott. Inkább hagytam is a francba, és egy pillanatra felszínre buktak az igazi érzéseim. Egy sóhaj hagyta el ajkaimat. – Sajnálom, Yijeong. Hívtalak volna, de le kellett adnunk a telefonunk a szakaszvezetőnek. De nem olyan vészes, szerintem a nevünk alig tudják, nemhogy kipécézzenek. Csak egész napos tesióráim vannak, mi az nekem – nevettem fel. A rekeszizmom megfájdult tőle, az izomlázam ellentmondott a szavaimnak.

*Yijeong*

- Persze, hogy azért megyek. Tudod jól, hogy a jegyeim jók kell, hogy legyenek, vagy a szüleim nem nézik jól a plusz énektanárt! – Lágyan elmosolyodtam. – Ugyan, semmi baj. De mi az, hogy olyanok, mint a tesiórák? Hallottam hírét ezeknek a kiképzéseknek... Na de meséld el a napodat! Jó hallani a hangod – makacskodtam tovább. Ő is tudta jól, ha valamit a fejembe veszek, akkor azt el is érem.

*Kyungil*

Büszkén mosolyodtam el. Ezt szeretem benne, hogy ilyen makacsul küzd azért, amit el akar érni. Bár néha az agyamra megy a csökönyösségével... mint most is, a fene vinné el, hogy ennyire tudni akarta, miket csináltattak velünk!

- Na, itt nem egészen egyeznek az elképzeléseink... az én tervem az volt, hogy én fogom a te hangodat hallgatni – adtam tudtára, csak hogy kicsit cukkoljam. – De makacs öszvér vagy, addig úgysem hagysz békén, szóval kezdem én. Reggel futottunk kicsit – úgy tíz kilométert, teljes menetfelszerelésben –, aztán akadálypályáztunk – azon a jó kis katonai módon, kötélre fel, talajon kúszni, mocsárban futni, kézzel lógva végigmászni a vízszintes létrán és hasonló kreatív kínzások –, ebédre valami húst adtak – lövésem nincs, mi volt, tíz percem volt befalni –, ebéd után lőgyakorlat – avagy ki tudja leghamarabb szétszedni és összeszerelni a lőfegyvert több tucatszor –, aztán gimnasztika – „csak három” fekvőtámasz, de valahogy „kettő” után mindig újra „egy” jön –, megint futás... – eközben esett össze Jaeho, amit nem akartam az orrára kötni, ezért egy pillanatra elakadtam. – Most pedig kimenőt kaptunk – fejeztem be sután egy vállrándítással, bár azt ő nem láthatta. – És most te jössz!

*Yijeong*

- Ismersz, szóval nem okozhatok csalódást. A mai napom nagyon gáz volt. Két témazárót is írtunk, és az egyikről nem is tudtam, mert ugye versenyen voltam, mikor bejelentette. Nagyon örültem neki, gondolhatod... De szerencsére figyeltem az órákon, szóval nem sikerült olyan rosszul. Komolyan, az a nő egy boszorkány! Várj egy kicsit, hazaértem. Két másodperc... – léptem be a lakásba, majd gyorsan lekaptam magamról a kabátot, kiléptem a cipőmből és rohantam fel a szobámba. – Itt vagyok! Hol is tartottam...? Ja igen, az a nő egy boszorkány. A mai nap fénypontja, amikor mentem az énektanárhoz és egy vadbarom a pocsolyába hajtott, és természetesen az összes vizet rám fröcskölte. Gondolhatod, mennyire boldog voltam... – forgattam meg a szemeimet, bár ő nem láthatta.

*Kyungil*

Egy apró, szinte nosztalgikus mosollyal hallgattam a fecsegését, szélesebben elvigyorodva, mikor hazaérve is alig tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. Ha behunytam a szemem, úgy éreztem, mintha otthon lennénk. Azzal a különbséggel, hogy most nem tudtam megcsókolni, hogy fogja már be végre. De nem is igazán akartam, hogy befogja. Bármit is mondott, csak beszéljen, még, hadd halljam azt az édes hangját... Kibaszottul hiányzott. Talán egy kicsit még a zsorválása is. Az nem is zavart, hogy az ő problémái valójában mennyire eltörpültek az enyémek mellett, mégis többet panaszkodott. Az én döntésem volt, hogy nem adtam mindent a tudtára, ne idegeskedjen, úgysem tudott volna mit tenni ellene. Na meg, jól is esett, hogy kiszakított kicsit az itteni rutinból. Elterelte a figyelmem a szenvedésemről. A hanglejtése alapján próbáltam azt is elképzelni, milyen arcot vághat hozzá, ezért talán kicsit későn is reagáltam, mikor elhallgatott.

- El tudom képzelni, madarat lehetne veled fogatni. – Remélem, attól jobb kedvre derülsz, hogy beszélünk. – Emlékszem, mindig is jó véleménnyel voltál arról a banyáról, de jobb már nem lesz, ahogy vénül... Még jó, hogy van némi sütnivalód, és kivágod magad ilyenkor – dicsértem, de csak burkoltan, nehogy elszálljon tőle, mert még a fejemre nő. – Az olyan barmoknak meg nem tudom, minek adnak egyáltalán jogsit... – csóváltam a fejem. – Te. Azon gondolkoztam, az erőnléti után a rendőröknek segítenék be. Akkor lekapcsolhatnám az ilyen idiótákat.

*Yijeong*

- Hé-hé. Ne legyél rendőr! Tudod jól, hogy azoknak milyen rossz a magánéletük, mert alig van szabadidejük. Nem akarom, hogy a későbbiekben is keveset legyél velem – szomorodtam el hirtelen, ahogy meghallottam terveit. – De most olyan jó hallani a hangod – mosolyodtam el lágyan. Komolyan, emiatt az ember miatt olyan hangulatingadozásaim vannak, mint egy korombeli lánynak, akinek épp megvan.

*Kyungil*

Már épp tiltakoztam volna, hogy csak vicceltem, és különben is csak a kiképzés második feléről, az önkénteskedésről van szó, de attól a hangszíntől elszorult a torkom, és rajtam is erőt vett ez a furcsa, keserédes hangulat. El tudtam képzelni, mennyire hiányozhatok neki, már csak abból kiindulva, hogy én majd' megőrültem nélküle.

- Rád mindig lesz időm. Ezt megígérem neked, Yijeong – bukott ki belőlem. Talán ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi ígéretet tettem, sokkal inkább vagyok a tettek embere. De most valahogy át kellett hidalnom a távolságot.

*Yijeong*

- Remélem is! – suttogtam. – Jajj, ember. Ne hozz zavarba! Tudod, hogy utálom, amikor olyan a fejem, mint egy paradicsom! – motyogtam magam elé, miközben legszívesebben már a mellkasát verdestem volna, mivel a fejét alig érném el...

*Kyungil*

Felnevettem, ahogy felidéztem a képét, teljesen elvörösödve. Jól áll neki. Imádom zavarba hozni, nézni, ahogy nem tudja, mit csináljon magával, olyan édes olyankor. Na meg visszakapja egy kicsit. Mindig is határozott és önbizalommal teli embernek ismertem magam, de Yijeong pár másodperc alatt képes olyan zavarba hozni, hogy szinte még azt is elfelejtem, férfi vagyok-e vagy nő.

- Te meg tudod, hogy én meg imádom – feleltem, még mindig szélesen vigyorogva. Már az arcizmaimban is kezdett izomlázam lenni, de ez az egy kivételesen nem a kiképzéstől, ezért nem bántam.

*Yijeong*

- Ne nevess! Ilyenkor annyira utállak – dünnyögtem. – Áh, annyira várom, hogy végre itt legyél... Legszívesebben, ha itt lennél mellettem, beleütnék a válladba.

*Kyungil*

- Talán jobban jártam, hogy itt vagyok – nevettem „csakazértis”. – Olyan aggresszív vagy. Tudod, mindig van békés megoldás is. – Ironikus, hogy ezt épp a kötelező katonai kiképzésem alatt mondtam. Országok szintjén ez nem működik...

*Yijeong*

- Nem is vagyok erőszakos! – játszottam meg a sértődöttet. – Tök szelíd és nyugodt vagyok. Nem tehetek róla, hogy te kihozod ezt az énemet is!

*Kyungil*

- Persze, fogd ezt is rám! – Mondatom végét már elnyomta a tábori harang kongása. Az a hang, ami máskor a megváltást jelentette a gyakorlatozástól, ahogy ebédre vagy vacsorára hív, most mégis a pokolba kívántam, amiért félbeszakította ezt a pillanatot Yijeonggal. Csak még egy kis időt. Egy egész kicsit! De nem volt mit tenni, a könnyed hangulatom már elillant. Az évődő szavak helyett nehéz sóhaj hagyta el ajkaimat.

*Yijeong*

- Mi a baj, Kyungie? Valami baj történt? – kérdeztem aggodalmaskodva, mikor hirtelen hagyta abba a beszédet.

*Kyungil*

- Vacsorára hívnak. Le kell tennem – feleltem, de csak álltam tovább mozdulatlanul. Ujjaim görcsösen zárultak a telefonom köré, szinte kapaszkodtam a készülékbe. Mintha azzal elkaphattam volna az elillanó perceket, megakadályozhattam volna a szükségszerűt.

*Yijeong*

- Rendben... – feleltem elszomorodva. – Aztán egyél rendesen, fogadj szót, barátkozz, legyél udvarias.... meg úgy minden, oké? – hadartam el gyorsan. – És ne felejts el minél előbb felhívni, oké? És mindent részletesen mesélj el nekem, oké? Legyél te a legjobb gyík ott! Minden kiképzőtiszt dicsérjen. Rendben?

*Kyungil*

Egy gyöngéd mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy az intelmeit hallgattam. Annyira jellemző rá, ezzel még a búcsú pillanatában is képes volt jobb kedvre deríteni. Igyekeztem elraktározni a szavait, magamba zárni egy minél nagyobb darabot őbelőle, hogy át tudjam vészelni az elkövetkező ki tudja, hány napot vagy hetet, míg újra hallhatom legalább a hangját.

- Igenis, uram! – vágtam magam haptákba. Ha nem is láthatta, kiérdemelte, hogy szalutáljak neki. – Te is vigyázz magadra, Yijeong, amíg nem vagyok ott, hogy vigyázzak rád.

*Yijeong*

- Pihenj! – kuncogtam el magam. – Vigyázni fogok magamra, nyugi. Küldök egy puszit, oké? – mondtam, majd a középső- és mutatóujjamra pusziltam és elfújtam. – Elküldtem, úgyhogy kapd el, vagy elszáll!

*Kyungil*

Én is elvigyorodtam és abbahagytam a pózolást, helyette „elkaptam a puszit”, és ajkamhoz érintettem ujjaim.

- Ne aggódj, nem hagytam kárba veszni! Pont ott landolt, ahol kellett – somolyogtam. – De most már tényleg mennem kell. Találkozunk álmaidban! – Azzal kinyomtam a telefont, mert láttam, hogy a kantin épülete előtt már összeverődtek újonctársaim. A bejáratnál a szakaszvezetők újra begyűjtötték a mobiljainkat. Egy mélyről jövő sóhajjal indultam meg én is, hogy kiszolgáltassam nekik azt az eszközt, ami egyetlen kapcsolatom adta Yijeonggal.

Nem, ez marhaság. Elvennék az egyetlen kapcsolatunk? Ugyan már! Nem tudják elvenni tőlem. Ami igazán fontos, azt nem. Azt megtilthatják, hogy beszéljünk, de azzal nem tudnak minket elszakítani. Az arcomra kissé arrogáns mosoly kúszott, és a korábbi ólmos fáradtság mintha elillant volna, a lépteim is ruganyosabbá váltak. Egy gondolat adott erőt nekem, amitől hirtelen úgy éreztem, le tudnám győzni akár az egész világot.

Nem lesz könnyű, de ki fogjuk bírni. Napról napra, hétről hétre, egyik telefonhívástól a másikig, míg vége nem lesz a szolgálatomnak. Mert mi erősebbek vagyunk a távolságnál.

*Yijeong*

Mikor kinyomta a telefont, csak néztem magam elé, és az eddig visszatartott könnyeim elszabadultak. Az erőm teljesen elhagyott, így leguggoltam a földre. Közben a könnyeim egyre jobban folytak, teljesen irányíthatatlanul, mire anyukám feljött a szombámból kiszűrődő hangokra.

- Jajj kicsim, mi történt? – guggolt le hozzám, majd átölelt védelmező karjaival.

- Annyira hiányzik! – kezdetleges halk sírásom mostanra átment hangos bőgésbe. – Minek van ez a hülye törvény? Látni akarom! – mondtam, miközben viszonoztam édesanyám ölelését, és fejemet a mellkasába fúrtam.

- Tudom, hogy nehéz, de... gondolj arra, hogy minden eltelt nappal hamarabb láthatod! – kezdte el simogatni a hátamat.

Szép lassan kezdtem lenyugodni, majd miután anyukám meggyőződött róla, hogy nem teszek magamban kárt, kiment a szobámból, magamra hagyva a gondolataimmal.

Igaza van anyunak. Mindig pozitívan kell gondolkodni. Letöröltem a könnyeim és megmakacsoltam magam. Ha Kyungil megtudná, mi történt most, biztos aggódna miattam. Épp ezért, az ő kedvéért, nem szabad szomorúnak lennem miatta. Hisz a távolság semmi, ha a szerelmünk összeköt minket.

*****

Ha van egy perced, KATT és értékeld a ficet! Tényleg csak egy perc, 4 kategóriában pontozunk, 1-5-ig. Külön tudsz minden ficet értékelni, de minden egyessel növeled az esélyed, hogy nyerj egy apróságot!~ (Kivétel: saját ficet tilos értékelni!)

     Ha több időd is van, a szerzők szívesen vennék, ha hagynál nekik kritikát.^^